odi Picoult mindig eléri nálam azt, hogy azok a morális kérdések, amikben biztos voltam az adott története olvasása előtt, egyszerűen megkérdőjeleződnek bennem. Mit a helyes?- ez a kérdés végig ott kattogott a fejemben a könyv olvasása közben. ... Még így a végére érve se tudom, hogy mit tennék ilyen helyzetben.

Mit tennél meg a gyermeked életéért? Nagy eséllyel bármire képes lennél. Lehoznád a csillagokat az égről, hegyeket mozgatnál meg, nem lenne számodra lehetetlen, gondolkodás nélkül meghalnál, ha ezzel segíthetnél neki. De mi a helyzet akkor, ha te nem tehetsz semmit, egy másik gyermeked viszont igen? Tegyük fel, hogy a testvérnek orvosi beavatkozásokon, műtéteken kell keresztül esnie, hogy segíthessen a másikon. Fájdalmakat kellene átélnie, de ezzel esélyt adna a testvérének az életre. El lehet-e várni a testvértől, hogy vállalja ezt? És ha esetleg a megfelelő donor nem született még meg, hajlandó lennél mesterséges megtermékenyítés útján olyan kisbabát világra hozni, aki azért fogant és született meg, mert tökéletes donorja a beteg gyermekednek? Megtennéd? És a kérdés: jogod van-e megtenni?

Az írónő mindegyik könyvében morális kérdéseket feszeget, a történeteinek felépítése szinte mindig ugyanaz, így jó pár elolvasott könyve után meglepetés már nem ért. Sok olvasótól hallottam, hogy ez a legjobb története és igazat kell nekik adnom.
Picoult nagyon jól, részletesen ír. A karaktereket mesterien kidolgozza, az érzelmek, gondolatok, problémák szöget ütnek az olvasó fejében és nem tud elszakadni tőlük.
Hol nem értettem egyet Annaval, hol a szüleire haragudtam, olyan voltam, mint a napraforgó. Nem tudtam konkrétan azt mondani, hogy "Neked van igazad!", mert egyből felvetődtek bennem a megvétózó kérdések. "Biztos neki van?"

Anna 13 éves. A nővére Kate 16, aki egy rendkívül ritka leukémiában szenved. És ott van a 18 éves bátyjuk Jesse. Anna azért fogant és született meg, mert a szülei tudták, hogy nagy eséllyel tökéletes donorja lesz Kate-nek. A köldökzsinórvérét akarták kezdetben csak felhasználni, de később, amikor Kate állapota romlott, vért, majd csontvelőt is kértek a lánytól. Végül 13 évesen amikor szóba került, hogy az egyik veséjét a haldokló nővérének adja, Anna ügyvédhez fordult, hogy ő rendelkezhessen a teste fölött.
És ezzel megindul a harc. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy az ellen oldal képviselője nem más, mint Anna édesanyja, aki maga is ügyvéd, továbbá Kate állapota romlik, sürgősen szüksége lenne a vesére.

Így első olvasásra biztos arra gondoltok, hogy "Atya ég! Min gondolkodik Anna? Kate meghal a veséje nélkül, de ő 1 vesével is tud élni!". Az első gondolatom nekem is ez volt. A második a testvérem. Aki olyan számomra, mintha a gyermekem lenne, ugyanúgy megtennék érte bármit, meghalnék érte. Ilyen esetben nem is gondolkodnék, "Vegyétek ki, mentsétek meg!". Mert nem tudom elképzelni nélküle sem az életet.
Aztán beleképzeltem magamat Anna helyébe, akinek az élete másról se szól, mint a lemondásokról. Aki joggal hiszi azt, hogy ő csak azért született meg, mert ő a tökéletes donor. Elhiszem, hogy ez fáj neki és elege van, véget akar vetni ennek. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését, de ettől függetlenül néha nem értettem.
Ott van Kate, akit igazán nem ismerünk meg a történetből, a háttérben marad. A fiatal lány, aki úgy éli az életét, hogy a halál folyamatosan ott kopogtat az ajtaján. Nem tudja melyik lesz az a nap, amikor mindennek vége, de a halállal folyamatosan szembe kell néznie. Erős lány, nem adja fel. De ettől függetlenül nem tudhatjuk, hogy benne mi megy végbe.
Ott van Sara, az édesanya, aki bármire képes lenne a lányáért. Biztos vagyok abban, ha Anna vagy Jesse lett volna a beteg, ugyanúgy megküzdött volna az életükért. Gondolkodás nélkül el tudtam fogadni, hogy nem adhatja fel, harcol a lányáért. Még akkor is ha tudja, Annanak árt. Mérlegre helyezte a dolgokat és a serpenyő mindig Kate felé billent. Igen, fájdalmai vannak Annanak is a beavatkozások miatt, de Katnek még nagyobb. És akkor itt jön is a következő kérdés: joga van-e kitenni a fájdalomnak az egyik gyermekét a másik egészségéért? Amit nem szabad elfelejteni, hogy ő éppúgy Anna édesanyja is, mint Kateé.
Ott van a harmadik gyerek, a legidősebb, a lázadó Jesse. Igazán nem tudtam rájönni, hogy azért lázad, mert szinte teljesen kikerült a szülők figyelmének szögéből és magára szeretné vonni az érdeklődésüket vagy pedig a tehetetlensége miatt, mert "fölösleges".

Visszatekintések jellemzik ill. megint több szereplő nézőpontjából olvashatjuk a történteket.
A könyv 2/3 része a jelenben ill. a múltban játszódik, az 1/3 maga a tárgyalás. A vége pedig elég összecsapott lett, egy nagy kérdőjel van bennem és igazán nem értem, miért pont így lett vége. Biztos ez volt a legjobb befejezés?
Többször megfordult a fejemben, ilyen helyzetben mi lenne a "jó" megoldás. Ha én lennék a könyv írója, hogyan fejezném be? Az elején több verziót is el tudtam képzelni, de a közepe felé éreztem, hogy itt nincs több vég, csak kettő. Vagy ez vagy az és ennyi.

Érdekesnek tartom, hogy Picoult regényeiben nem most először szerepel amolyan "negatív" szülőként az anya. Az "Elrabolt az apám"-ban egy alkoholista anyáról olvashattunk, itt pedig egy olyanról, aki bár szereti mindegyik gyermekét, de mégis mindegyiket Kate alá rendeli. Aki igazán nem mondja ki, de elvárná a lányától, hogy adja oda a veséjét a másiknak, akit igazán nem is érdekel Anna álláspontja. Azzal védekezik, hogy Anna nem tudja mit csinál, kicsi még ahhoz, hogy egy ilyen pert felfogjon. De érdekes módon ahhoz nem találja kicsinek, hogy megértse a lány, mit jelenthet az rá nézve, ha megválik az egyik veséjétől.

Többször olyan érzésem volt, mintha Anna csak egy tartály lenne, amit meg lehet csapolni, ha arra szükség van, nem pedig érző lény. Összeszorult a torkom, mikor olvastam, hogy hokitáborba szeretett volna menni, de nem engedték, hisz bármikor szükségük lehet rá a kórházban. Egyszerűen nem hagyták élni, nem tehetett akármit. Mintha elfelejtették volna, hogy igen, szükségük van rá, de ettől függetlenül Anna érző lény, különálló ember, vágyakkal, érzelmekkel, reményekkel.
A testvérek háttérbe kerültek Kate betegsége miatt, a szülőknek igazán nem volt már energiájuk rájuk. Többször is felhívja rá az írónő a figyelmet, hogy Anna és Jesse is úgy érezte, mintha láthatatlanok lennének.

Néha őrjöngeni tudtam volna, ahogy olvastam az édesanya viselkedését. Nyilván amiatt se értettem őt, mert hála az égnek nem vagyok a cipőjében. Könnybe lábadt a szemem, amikor eljutottam odáig az olvasásában, hogy amikor megszületett Anna, nem azt kérdezte, hogy vele minden rendben van-e, hanem arra hívta fel a figyelmet, hogy a köldökzsinórvérre vigyázzanak. Mintha teljesítette volna a feladatát, a donor megszületett és ennyi. Csak hát ott volt egy pici, törékeny kis élet. Aki sírva, vacogva jött erre az ismeretlen világra, az anyja ölelésére lett volna szüksége, de neki még sem ő volt az első gondolata. Ugyanakkor meg egyből megdorgáltam magamat, hisz ha Gyerkőcöm élete forogna kockán, lehet, hogy az első gondolatom nekem is az lenne, nehogy "egy csepp őssejt" kárba vesszen, mint hogy magamhoz öleljem a másodszülöttemet. Szóval nem egyszerű még az olvasó szemszögéből sem, annyira szerteágazó érzéseket, kérdéseket vetett fel. Egyszerűen nem tudom mi is a helyes. Nyilván, nem dönthetünk a gyermekünk helyett, nem kötelezhetjük olyanra, amit ő nem akar megtenni, de ugyanakkor ott a másik oldal. A másik gyermeked, aki haldoklik. Akiért mindent megtennél, csak még 1 órát, 1 napot, 1 évet veled lehessen, mert nem tudod elengedni.

"Nem mi vagyunk az elsők, akik elveszítik a gyermeküket. Csakhogy az elsők vagyunk, akik ezt a gyereket veszítjük el- a saját gyermekünket. És ez az óriási különbség."

Pont a napokban olvastam egy interjút Müller Péterrel, az anyaság volt középpontban. Hogy vannak olyan anyák, akik már kislányként is erre a szerepre várnak. Majd amikor eljön az idő, annyira anyákká válnak, hogy amikor felnő a kicsi, egyszerűen vége van mindennek. Nem tudják, hogy mit tegyenek, hogy éljenek nélküle, hisz olyan fontos elem a gyermekük közelsége, mint a víz vagy a levegő. ... Azt hiszem én is ilyen vagyok és Sara is. Ráadásul náluk nem kirepülésről van szó, hanem a halálról. Pont ebbe belegondolva, nem tudom hol lenne az a határ, amit már nem lépnék át a gyermekem életéért.

Leginkább esténként olvastam a könyvet. Gyerkőcöm szuszogott az ágyában, velem szemben fényképek a szekrényen. Arra gondoltam, hogy agyba-főbe kattintgatunk amikor csak tudunk. Mintha minden pillanatot meg kéne örökíteni, mert elvesznek, eltűnnek. Néztem Gyerkőcöm babás képeit. Láttam benne a mostani magát, meg nem is. Annyira távoli a pillanat, annyira messze van, a képek meg olyanok, mint egy segítő kéz, amik kinyúlnak a múltból. Kapaszkodók, hogy ne felejts. Belegondolva, hogy a képek mit jelenthetnek Anna szüleinek. ...
Hányszor átkozzuk a jelenünket, sírunk, hogy milyen nehéz. De amikor szembesülünk azzal, hogy másnak ezerszer rosszabb, olyankor megkönnyebbülve nyugtázzuk, hogy még sem olyan vészes a helyzet. Ezt éreztem én is. "Él és egészséges, mi más kéne?"

Már említettem Anna ügyvédjét, akinek a magánélete nagyobb szerepet kapott a történetből. Annyira rejtélyes figura volt, hogy néha jobban érdekelt mi a helyzet vele, mit titkol, mint Kate állapota és a tárgyalás. Aztán persze ennek is rém egyszerű volt a megoldása, mint magának az egész könyvnek is.

Fantasztikus megírt, sokkoló, döbbenetes, elgondolkodtató történet arról, hogy mire képes a szülő a gyermekéért, hol lehetnek a határok, amiket nem szabadna átlépni. Kérdések, válaszok, de leginkább kétségek. Olvasmányos, magába szippant és nem ereszt. A legjobb Jodi Picoulttól, olvassátok el!

Forrás: Könyvesem