Nincs férfiember – megengedem, nő talán kevesebb –, aki ne álmodna arról, hogy repül. Nem csak úgy galamb, varjú vagy sirály módjára, hanem komoly vasmadárral. Pilóta, repgépvez, jurijgagarin, dzsónglenn, farkasberci, magyaribéla. Besenyei Péter. Rubik Ernő, az idősebb, a Góbé tervezője.

Szóval a repülés közelébe kerülni is nagy élmény (lásd ez ügyben a Top Gunt meg a Nagy Durranást) – és nem véletlenül hivatkozom a filmélményekre: akit a kerozinszag megcsapott, holtig szerelmese marad a 3D közlekedésnek. Törőcsik József – szemüveges lévén – igazából szinte sosem repült. De olyan munkát végzett, ami nélkül a többiek nem repülhettek volna: légiforgalmi irányító volt, évtizedeken át. Emlékeit, pályáját foglalta össze az Észhelyzet című könyvében.

Aki talán idegenkedne a témától, annak érdemes eszébe vésnie, hogy ez a pálya a hatvanas évek legvégétől indul, utolsó lapjai pedig a közelmúltban íródtak. Ebben benne van a ferihegyi repülőtértől a szupertitkos, gellérthegyi vezetési pontig minden helyszín, amiről akkoriban nem hogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad – katonának, civilnek egyaránt.

Benne van az irányítók megbecsülése, hiszen ha hiányoznak, megbénul a repülés egész gépezete. Ugyanis ezek a fiúk, később urak: fejben repülnek. Külön látták (a kezdetekben) a vízszintes és külön a függőleges mozgását a repülőknek, és fejben alakították át térbeli mozgássá, miközben odafenn néhány száz kilométeres óránkénti sebességgel száguld a gép.

Benne van ebben a néhány évtizedben az a kor, amikor a repülőgépeket olyan módszerekkel vezették át a hazai légtéren, mintha keskeny nyomtávú vasút váltóit állítgatták volna. Benne van a szocialista haderő mélységes bornírtságú vezetőinek tükörképe, és kor színvonalának megfelelő technika. Benne vannak a kor komolyabb balesetei, és azok is, amiket sikerült elkerülni. Ahogy olvassuk, néha az az érzésünk, csoda, hogy nem történt több légi baleset.

Benne van az intimitás, ahogy az akkor megcsodált Tu-104-eseket és társaikat csak fűrésznek meg vasnak becézik az irányítók, akiknek titkos nyelvét csak a bennfentesek értik (a szerző előzékenyen fordít légi-oroszból és légi-angolból), és az is, hogy pilcsiként emlegetik a gépen dolgozó kollégákat.

Azonban a csúcsok csúcsa, amiért az egész könyvet forrásmunkaként lehetne használni az egykor volt Szovjetunió megértéséhez: a továbbképzés Rigában, meg Moszkvában meg Leningrádban. A szakmai részek is váltakozva izgalmasak és mulatságosak – például amikor a moszkvai légtérben a magyar vendéghallgatók korrekt angolsággal vezetnek le egy gépet a betonra. Ennek nagyszerűségét – és megdöbbentő erejét – azok a pilóták értékelhették igazán, akik végigszenvedték az orosz irányítók nyelvtudatlanságának minden nyűgét s nyilait… Hanem a kiegészítés, a háttér: a szovjet hétköznapok, hóban, fagyban. Vodkával, folyosóügyeletes gyezsurnajával, jégen szánkázó autóbuszokkal, sorállásokkal. Étterem cerberus portással, aki egy csomag cigarettával korrumpálható. Laza erkölcsű magyar srácok, akik minden szoknyát igyekeznek föllebbenteni, és kamuznak az otthon maradt feleségnek. Meg a helyi barátnő, akiről éles helyzetben kiderül, hogy KGB-s főhadnagy. A kisszerűség és a nagyot-akarás sokszor megírt, mégis megunhatatlan kiröhögése.

Adós csupán egyetlen szó magyarázatával marad Tango Romeo kódjelű szerző (kéretik elolvasni a légi betűzés ábécéjét az 53. oldalon). Szíves engedelmükkel: a szovjet légtérben iszonyú sokáig feleslegesen várakoztatnak az irányítók egy PanAm gépet. Jelszó: Szicsász! Vagyis: Mindjárt, de még inkább: Nyugi! De még mielőtt eltűnne az ellenőrzött légtérből, le kell csalogatni a levegőből. Káromkodva, csaknem elkésve, az utolsó pillanatban azért sikerül visszaterelni. Tango Romeo leírja: az orosz irányító „tolmács segítségével visszafordította a gépet, ami egy szép nagy »katolikus kört« leírva végül sikeresen leszállt.” Igen ám, de mi a katolikus kör?

Az akkori időket (1976), a politika merevségét és ostobaságát ismerve valószínűleg a körmenetre utalt az irányítói zsargon, azonban olyan szó ez, melyet a katonai szigorúságú és szemellenzős környezetben még kimondani sem lehetett. Tehát a gép megtette a legalább ötven kilométer átmérőjű fordulási ívvel a »katolikus kört«, ami sok-sok tonna fölöslegesen elégetett kerozint jelentett. A szicsász világában ez nem számított.

Ma már másmilyenek a radarok, a képernyők, másképp dolgoznak az irányítók. Tango Romeo egy nagyon gyorsan megváltozott világ nagyon szórakoztató leírását adja. Kortársai, akik a hatvanas-hetvenes években maguk is sorkatonák voltak, élvezettel olvashatják. Lehet, hogy a mai kamaszokat is megfogná – feltéve, ha nem éppen a repülésszimulátorral játszadoznak már.

Forrás: Olvassbele