Miután gyors egymásutánban elolvastam Coelhotól az Alef és a Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvet, rájöttem, hogy én tulajdonképpen nagyon bírom ezt a hapsit, még ha olykor hatalmas közhelyekkel is dolgozik. Mert teszi mindezt oly módon, hogy egyszerre szórakoztat és tanít, ráadásul a stílusa magával ragadó (amiért persze a fordítót is hatalmas dicséret illeti). Sajnos vizsgaidőszakban csak rövidebb lélegzetvételű könyvekbe tudok belekezdni (lásd az utóbbi hetek egyre ritkább és rövidebb megjelenéseit), így az elmúlt héten a szerző legrövidebb irományát választottam esti olvasmánynak.

A kötet Coelho 1993 és 1996 között a Folha de Sao Paulo című lap Maktub rovatában megjelent rövidebb írásait (vagy akár mondhatnánk, szösszeneteit) tartalmazza. A pár soros gondolatok mind a fény harcosáról, vagyis az emberről szólnak, kiemelve annak pozitív (és néhol negatív) tulajdonságait. A fény harcosa tulajdonképpen egy bibliai alak is lehetne: bármilyen akadály is gördül elé, soha nem adja fel, mindig megy tovább. Képes meghallani a szív csendjét, mindig optimistán gondolkozik, hisz Istenben és saját magában (no, néha kételkedik is). Tudja, hogy nem mindig a győzelem számít, mert minden vereséget egy győzelem követ.

Olvastam pár véleményt a könyvről, sokan az miatt támadták, hogy egy sikeres írónak mi szüksége van rá, hogy egy "hozzá nem illő alkotást" adjon ki a keze alól. Páran a pénzt hozzák fel indoknak, amivel én nem teljesen értek egyet. Hiszen Coelho eredetileg nem regénynek szánta a fény harcosáról való elmélkedését, sőt, nem is könyv formájában kívánta megjelentetni. Ahogyan az első oldalon is említik, a kötet anyagát egy folyóirat négy évfolyamából válogatták össze. Tehát itt szó sincs a szerző kapzsiságról, sőt megkockáztatom, hogy a kötet megjelenése nem is Coelho ötlete volt, hanem a kiadója fejéből pattant ki (persze, az író sem tiltakozott nagy valószínűség szerint, ez tény).

Lehet, elfogult vagyok Coelhóval szemben, mert nagyon megszerettem az eddigi művei alapján, de én ebben a kötetben sem csalódtam - azt kaptam, amit vártam. Sőt, mondhatni örültem is, hogy nem regényként kellett olvasni, és bármikor elővehettem, akkor is, ha csak fél percnyi időt kellett kitöltenem. Akadt pár nagyon szép gondolat, amit többször is átfutottam, de persze volt olyan is, amelyben csak ismételte magát. Néha ellentmondásba is keveredett saját magával, de hát az ember is gyakran küzd a saját énjével, nem?

Értékelés: 10/7