1356 nyarán lejár a Velencével kötött nyolcéves fegyverszünet. Lajos király eddig sem tétlenkedett: a nápolyi hadjáratokat követően hadakozott a litvánokkal, a tatárokkal és a szerbekkel, miközben új törvényeket bocsátott ki, és tovább építette, erősítette a Magyar Királyságot. Most azonban eljött az idő, hogy ismét a Tengermellékre összpontosítson, és újból felvegye a harcot a kalmárköztársasággal - méghozzá elszántabban, mint valaha. A tét óriási, hiszen immár rég nem csupán Zára és környéke felszabadítása a cél. A Dalmáciáért folyó, egyre kiterjedtebb harcokban feltűnik Bátor Szilárd, aki Nápoly óta nem vett részt ütközetben. Oldalán ott harcolnak olyan régi, jól ismert bajtársak, mint a horvát Zlatan, a kun Böngér, Szolnoki Pista, Toldi Miklós és Lackfi Palkó, mellettük pedig számos új szereplő is felbukkan a regény lapjain. Mindnyájan bábuk egy véres sakktáblán, a játszmát pedig a hatalmasok irányítják. Bíró Szabolcs regényfolyamának tizedik része, a Daliás dekádok-trilógia nyitókötete a XIV. századi magyar történelem ötvenes éveinek eseményein, azok közül is elsősorban a majd két éven át húzódó, Velence elleni hadjáraton kalauzolja végig az olvasót. Részlet - Nem ezért jöttem - mondta a király, és lassan végighúzta ujját a térképen. - Én nem egy várost akarok. Nem is kettőt. Francesco érdeklődve hallgatott. - Én azt akarom, hogy a Serenissima végre megértse: a Tengermellék nem az övé. Ha azonban továbbra is Dalmácián tartja a kezét, hát tessék, megkóstoltatom vele a saját főztjét: rátelepszem a Terra Fermára, és nem mozdulok innen egy tapodtat sem. Ahogy beszélt, egyre izgatottabbnak és fenyegetőbbnek tűnt. Alig emelte fel a hangját, a sátorpalotában mégis érezhetően nőtt a feszültség. - Beveszek minden egyes várat - közölte Lajos, továbbra is a földabrosz fölé görnyedve. - Elfoglalok minden egyes várost, amelyet Velence birtokol. Az itteni nép már most menekül. Helyes: elnéptelenítem a vidéket, kiürítem a kalmárköztársaság éléskamráját. Ha nem hajolnak meg az akaratom előtt, akkor nem hagyok nekik semmit, és visszaszorítom őket a tengerbe, hogy végül már csak a városuk marad, ahol egymást falhatják fel. A velencei vér - kapta fel díszes ezüstkupáját, a benne lévő bort szenvedélyesen a térképre locsolva - vörösre festi majd a tengert... Padova ura lassan bólintott. Most már valóban látta a tervet. (...) Ez nem pusztán harcos király, futott végig a hideg borzongás Francesco da Carrara hátán. Ez egy sárkány, aki felperzsel maga előtt minden ellenállást...

Iglódi Csaba a Dreher család négy generációja után egy másik legenda köré szőtt regényt. A Gerbeaud név hallatán mindenkiben ízemlékek törnek fel, krémesek és roppanós cukorrétegek, sütemények és a szájban lassan szétolvadó csokoládék és bonbonok. Egy ikonikus cukrászda hangulata és illatai. De vajon mennyit tudunk a fogalommá vált név mögötti családról? Egy biztos; miután elolvastuk Iglódi regényét - ami behúz és ott is marasztal a 19. század második felében -, egy egész korszakot fogunk sokkal, de sokkal jobban ismerni. Vegyünk egy céltudatos, szorgalmas és nem utolsósorban tehetséges fiatalembert. Kövessük nyomon, míg Svájcban, Párizsban és Bécsben cukrászati trükköket és fortélyokat les el, ízletes finomságokat kísérletez ki. Életét bolondítsuk meg kalandokkal, és mindenképp fűszerezzük meg szerelemmel. Ne aggódjunk, hogy túl édes lesz, mert a féltékenység, az árulások és csalódások mindig hagynak némi keserűséget maguk után. Hősünk addig nem nyugszik, amíg az ízek össze nem érnek, és a megálmodott vállalkozást valóra nem váltja. A siker illékony jószág, könnyen lába kél. A fél szemünket mindig a tűzhelyen kell tartani, hiszen a tej is akkor fut ki, amikor lanyhul a figyelem. Pont úgy, ahogy a szerencse is hajlamos elpártolni, különösen akkor, ha az irigyeink magukhoz csalogatják. Iglódi Csaba megszállott mesélő. Olyan élvezettel kalauzolja az olvasót a Genfi-tó partjára, mint kávéillatú cukrászdákba, forró sütők elé vagy éppen szivarok és habzó sörök mellett kötött férfias egyezségek helyszínére. Ott lehetünk a tejcsokoládé és a macskanyelv hódításának kezdetekor, egy vállalkozás megszületésénél és egy családdá válás meghitt pillanatainál éppúgy, mint az üzleti élet szövevényes és néha gátlástalanul aljas jeleneteinél. A megfontolt üzleti és az ösztönös szívügyi döntések, de legfőképp a teret követelő tehetség regénye a Gerbeaud-rapszódia. Engedjük, hogy elcsábítson, ízlelgessük lassan, és hagyjuk, hogy egy valaha lehetett világba repítsenek a lapok. Mert egy jó regényből, akárcsak a jó csokoládéból, a sok sem elég. Részlet a könyvből: Két cukrász, három segéd, két inas, két kiszolgáló a pult mögött, egy az asztaloknál, egy pénztáros, egy raktáros. Belőlük állt a csapat. A karmester pedig, aki irányította őket, az üzletvezető volt. Összesen tizenhárman feleltek a Gerbeaud és Weiss név alatt hamarosan megnyíló ékszerdobozért. Émile pontosan úgy beszélt magáról, ahogy a Saint-Étienne-i újságok megírták a történetet. Talán még azt is elhitte, hogy maga a császár igyekezett őt Bécsben tartani... Deprimont olyan tökéletes legendát épített köré, hogy azt már csak elrontani lehetett. Gerbeaud röviden beszélt a barátjáról, Weissről, és említette Esthert, a menyasszonyát. Johannes Ramseyer repesett a boldogságtól. Kerek arcán boldogság tükröződött. Émile végül azzal a meggyőződésével lelkesítette az alkalmazottakat, amiben mindennél jobban hitt. - A mi álmunk - itt Weissre nézett - a visszatérő vendég. Az, aki nem csak kipróbálja a csokoládéinkat és a süteményeket, hanem újra és újra megkívánja őket. De nemcsak magára gondol, hanem a szeretteire is, akik talán annyira messzire laknak, hogy nem is tudnak eljönni hozzánk. Ő viszont útba ejt minket, és hazaviszi a termékeinket. Körülnézett a teremben. Lassan fordította csak körbe a fejét. Ügyelt arra, hogy - ha egyetlen pillanatra is, de - mindenki szemébe belenézhessen. Fáradt, de csillogó tekintetekkel találkozott. Utolsónak Werther asszony maradt. Valamennyien készen álltak arra, hogy csatába induljanak a város kegyeiért. - Ugye tudják, hogy miért nyitják ránk majd újra és újra az ajtót? Valamennyien megtanulták a leckét. Volt, akinek ez könnyebben ment, akadt, akinek csak sokadszorra, de a végére már mindenki tudta. Az inasok is ugyanúgy, mint az üzletvezető asszony. - Miattunk - mondták csaknem egyszerre. A férfiak inkább dörmögve, a nők a maguk csendesebb módján. Senki sem mondta nekik, de szinte egyszerre húzták ki magukat. - Nem hallom! Eresszék ki a hangjukat! A következő ,,miattunk" már felharsant, és kihallatszott az üzletből. A várakozók összenéztek. Nem tudták mire vélni a hangoskodást. - Igen, maguk miatt. A vendégnek éreznie kell, hogy nálunk nemcsak várják, hanem vissza is várják őket. - Azt is, aki csak egyetlen frankot költ el? - kérdezte az egyik pénztáros. - Pontosan. Néhány arcon értetlenséget látott. Elővette a zsebóráját. Ránézett, és megállapította, hogy maradt még néhány percük a nyitásig. - Akkor is, ha csak egyetlen frankot költ, vagy még kevesebbet. Akkor is, ha egy egész polcnyi édességgel távozik, és akkor is, ha egyetlen süteményt rendel. Sőt! Különösen akkor. Mert a szegény ember pénzét sokkal jobban meg kell becsülnünk, mint a gazdagokét. Weiss a barátja mögött állt. Egyetértően bólintott, előrelépett, és azzal a mozdulattal át is vette a szót. - A legfontosabb szabályt már hallották, de azért van még néhány. Tiszta körmök. Tiszta kesztyű. Tiszta pult. Pontosan kiszámolt visszajáró. Nincs vita a vendéggel. Nincs türelmetlenség. Ha valaki tanácstalan, segítünk. Ha valaki várakozik, észrevesszük. - És ha valaki elégedetlen? - kérdezett közbe az egyik kiszolgáló. - Akkor különösen figyelünk rá. Azzal, hogy elégedetlen, a legtöbb esetben rajtunk segít. Szünetet hagyott, hogy mindenki alaposan megemészthesse azt, amit mondott. Aztán ugyanott folytatta. - Mindenkinek tudnia kell, hogy nálunk a legjobbat kapja. Sokan jönnek majd be hozzánk, mert a barátom híre megelőzött bennünket. Gerbeaud felé fordult, meghajolt az irányába. A lényeg csak ezután következett. Emelt hangja betöltötte a vendégteret. - Ez az előnyünk, de csak akkor ér valamit, ha élünk vele. Az itteni emberek keményen dolgoznak. Önök tudják a legjobban, hiszen nálam sokkal jobban ismerik a szomszédaikat. Nem szórják a pénzüket. De ha már költik, akkor ott fogják, ahol figyelnek rájuk. Ahol a kedvükben járnak. Ahol a csokoládé mellett jó szót is kapnak. A jó szónak ára nincs, de értéke van. Az alkalmazottak összenéztek. A tartásukon is látszott, és az arcuk is arról árulkodott, hogy mindent megtesznek majd. ,,Járjanak a vendégek kedvében, de vigyázzanak a méltóságunkra!" Gerbeaud-tól legalább ezerszer hallották ezt az intelmet. Már álmukból felkeltve is el tudták mondani. Együtt és egyenként is részesei akartak lenni annak a történetnek, ami a következő percekben kezdődik majd.

Sin Szerjon élete a történetek körül forog. Nap mint nap rengeteg ember keresi fel régimódi asztalkáját egy hívogató kis kávézóban, hogy megossza vele az életét és választ kapjon a problémáira, a fiatal nő ugyanis tarot-kártyát vet. Amikor azonban érkezik egy titokzatos megkeresés, Szerjon élete felfordul: rájön, hogy ahhoz, hogy másokon segíthessen, először a saját életének kérdéseire kell válaszolnia. A könyv az olvasót is belső utazásra hívja: inspiráló, megható történet önmagunk megtalálásáról, belső erőről és arról, hogy az álmaink nem véletlenül születnek meg bennünk. Részlet a könyvből: - A tarot nem megváltoztathatatlan végzet, hanem útmutatás és tanács. Ha az önök számára kedvezőtlen lapok jönnek elő, és hajlandók együtt dolgozni ezeken az akadályokon, a jövő is alakítható. Ne aggódjanak túlságosan. Egyenként fordítottam fel a kártyákat. A hölgy kedvesen bólogatott. Arra gondoltam, hogy olyan, mint egy apró madár, akit még soha nem ért sérülés. Átfutott rajtam a sejtelem, hogy talán az első sebet éppen ez a férfi ejti majd rajta. A vidám és tiszta lelkű kismadarak gyakran elveszítik a ragyogásukat, amikor olyasvalakit szeretnek meg, aki nem viszonozza az érzéseiket ugyanolyan hévvel. Amikor darabokra hullik az a rendíthetetlen hit, hogy a szeretet, amit adnak, ugyanakkora vagy még nagyobb mennyiségben tér vissza, akkor gyakran az önképük is vele omlik. Egész addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki képes ezt a hitet megőrizni. Néha azonban egyes nők kismadárból rózsává alakulnak. A megsebzett madár helyén törékeny, mégis tövises rózsa bont szirmot. Ezek az érzékeny, ártatlan nők újra és újra elveszítik a fényüket, majd visszaszerzik, aztán megint elveszítik, és közben valami egészen új lénnyé formálódnak. Nem tudom, nevezhető-e fejlődésnek, mert a változás nem mindig jó irányú. - Hm... a jelenlegi helyzetük... kissé nehezen értelmezhető - mondtam a lapokra nézve. - Mintha lenne benne némi bizonytalanság. A férfi talán úgy érzi, hogy ez a kapcsolat túl érzelmes... - Mi? Tényleg? Szívem, komolyan így gondolod? A nő játékosan oldalba bökte a párját. Nem fog válaszolni. Talán nem is érzi szükségét annak, hogy válaszoljon. Ekkor ismét rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. A vibrálása éppolyan volt, mint a bennem feszülő nyugtalanság. - Ugyanakkor a kérdező szerint túlságosan higgadt a kapcsolat. - Pontosan! - A férfi inkább megfontolt, kiegyensúlyozott típus, olyan ember, akinek nincsenek nagy érzelmi kilengései. Úgy érzem, a kérdezőt kissé gyerekesnek és csapongónak látja. Ez, ha igaz, éppen az ő bája. Ebben nincs semmi rossz. - Tényleg ennyire éretlennek tartasz? A nő rosszalló pillantást vetett a férfira, ám ajkán szeretettel teli mosoly ült. Közben a második rezgés is abbamaradt. Az életben a problémák, váratlan események és balesetek nyolcvan százalékát az időzítés okozza. Így annak is oka van, hogy most nem tudom felvenni a telefont. Valamiféle különös időzítés úgy ítélte meg, hogy a kettőnk útja ebben a pillanatban nem ugyanabba az irányba tart. Így akartam gondolni erre. Mert ha nem tennék, legszívesebben azonnal elküldeném az előttem üldögélő, enyelgő szerelmespárt. - Tehát önök... a jövőjük...

Oxeye, a bájos tengerparti üdülőváros népe felbolydul, amikor Zoe Copeland, a harmincas, egyedülálló anyuka megvásárolja a környék legelhagyatottabb házát. A Marly házaként ismert épület igazi kacatbirodalom: korábbi tulajdonosa kényszeres gyűjtögető volt, ezért a szobák mindenféle ócskasággal vannak telezsúfolva, a bútorok ódivatúak, a rosszul szigetelő ablakokon pedig besüvít a szél. Zoe azonban egyetlen dologra vágyik: hogy kislányával, Flóval együtt végre otthonra találjon. Pénz nélkül és teljesen egyedül belevág a kis ház felújításába, ám hamarosan kiderül, hogy a környék tartózkodó lakói ott segítenek, ahol tudnak, és akad a városkában egy kezdetben mogorva, ám melegszívű férfi, aki megdobogtatja Zoe szívét. Néhány dolog azonban rejtély marad: miért hagyták korábban így magára Zoe álomházikóját? Lehetséges-e, hogy kincsek rejlenek a kacatok között? És ki lehet az a Marly? Amy Matthews szeretnivaló, megható regényének minden olvasó könyvespolcán ott a helye, aki valaha is álmodozott saját kincsesházról. Részlet a könyvből: Úgy éreztem magam, mintha legalább egy évszázadot utaztam volna visszafelé az időben. A távolabbi falnál fatüzeléses tűzhely gubbasztott, mint valami alvó állat; modernebb főzőlapnak vagy netán mikrónak nyoma sem volt. A helyiség az épület teljes szélességét elfoglalta, olyan hosszú volt, mint a mosókonyha és a fedett terasz együttvéve. A méretes fa étkezőasztal tele volt mindenféle holmival, alatta egy kicsorbult fehér mosogató bújt meg kilógó csöveivel. A falakat mutatós porcelántányérok ékesítették, alattuk apró rézkampókon teáscsészék lógtak. A kandallót nagy tolóablakok fogták közre, de spalettáik mind csukva voltak. Sötét, szomorú volt ez a konyha; letűnt idők emlékét őrizte. És mégis... valami megfoghatatlan érzésem támadt, mint amikor megláttam azokat a kerek ablakokat. Mintha beléptem volna egy történetbe, de nem tudtam, vajon most kezdődik-e, vagy már réges-rég lezárult. Megcsodáltam egy csokorra való fakanalat, melyek egy cserépkancsóban díszelegtek. Ha eltűnnének innen a felesleges kacatok, és rend és tisztaság uralkodna, akkor akár Marilla Cuthbert konyhája is lehetne az Anne a Zöld Oromból című könyvből. A tűzhelyen ott sisteregne a nagy fekete teáskanna, a vendégek fogadására pedig előkerülnének a kecses porceláncsészék. A tisztára súrolt asztalnál ott üldögélne Anne Shirley, és tanulna meg a cseresznyevirágból szőtt menyasszonyi fátylakról cseverészne... - Kicsit sötét - mondta Jake, kezét levágott szárú rövidnadrágja zsebébe csúsztatva, és a mennyezetről csüngő két csupasz villanykörtére hunyorogva. - Ezeken a körtéken korábban tejüveg lámpaernyők voltak. Szép, rózsaszín pöttyösek, csak már rég összetörtek. De biztos lehet ilyet találni a neten. Fújtam egy nagyot. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem. Egy pillanatra olyan erősen hatalmába kerített a fényesre suvickolt, meghitt Zöld Orom-stílusú konyha víziója, hogy még a sok ócskaságot és a helyiség zordságát is felülírta. - Manapság mindenki újat akar mindenből - folytatta Jake. - Senkinek nem kellenek ilyesféle régi lámpaernyők, úgyhogy olcsón meg lehet kapni. De jól illettek ide, kereshetnél valami hasonlót. - Úgy látom, sokat tudsz a házról. - Felnéztem a piszkos kábelen lógó égőkre. A lámpaernyő volt a legkisebb bajom a helyiséggel. A falakon annyi ázásnyom látszott, hogy azt is nehéz volt megállapítani, milyen színű lehetett a tapéta; a sötét foltoktól alig tudtam kivenni a virágos mintát. - Hogyhogy ennyire tájékozott vagy? - Ez egy kisváros - felelte egykedvűen. - Mindenki tud mindent a másikról.

Karizmatikus, kreatív, lázadó. Coco Chanel különleges tehetségével örökre megváltoztatta a divatról alkotott elképzeléseinket, alapjaiban formált újra mindent, amit az eleganciáról tudtunk. Egyedi látásmódja, időtálló ruhakölteményei, semmihez sem hasonlítható ékszerkollekciói forradalmi, a mai napig meghatározó változást hoztakaz öltözködési kultúrában. Ebben a gyönyörű képekkel gazdagított albumban minden megtalálható, amit Chanelről tudni érdemes: utánozhatatlan életút, egy ikonikus márka születése, felmérhetetlen örökség. Coco Chanel megtanította, hogy a luxus nem elérhetetlen kiváltság, hanem bárki számára elsajátítható szemléletmód. A szerzőről Mara Cappelletti Milánóból származik. A milánói IULM Egyetemenszerzett diplomát idegen nyelvek és irodalom szakon, majd a londoniSotheby's Institute of Artban ékszer- és keleti művészettörténetettanult. Cappelletti szabadúszó újságíróként számos könyvet írt az ékszerkészítéstörténetéről, az etnikai ékszerekről és az órákról.Ékszer- és divatkiállításokat szervez, kurátorént tevékenykedik,valamint katalógusokhoz végez kutatómunkát. 2019 óta a Milánói Egyetemen adjunktus, ékszertörténetet tanít.Emellett konferenciákat és workshopokat tart múzeumokban, kulturálisegyesületekben és művészeti galériákban. Részlet a könyvből: Chanel esztétikájának születését nem lehet megérteni a Belle Époque Párizsa nélkül. A XX. század elején a női ruházatot még mindig az 1800-as évek öröksége dominálta: testet korlátozó fűzők, terjedelmes szoknyák és felesleges díszítések. Ahogy Valerie Steele divattörténész megjegyzi, a párizsi divat továbbra is a törékeny, alárendelt nőiesség ideálját testesítette meg, amely inkább a tekintetek tárgya volt, mint a cselekvés alanya. Ezzel párhuzamosan a korszak mélyreható társadalmi változásai - az urbanizáció, a nők munkaerőpiacra lépése, a sport és az utazás népszerűsége - praktikusabb ruházatot igényeltek. Ebben a kulturális kontextusban Chanel a modernitás katalizátoraként jelent meg: egy stylist, aki képes volt megérteni a kortárs nők igényeit, és azokat új esztétikai lexikonná alakítani. ,,A korszak kulturális légkörét részben az androgünitás iránti növekvő figyelem jellemezte. Az irodalomban, a művészetben és a pszichoanalízisben a merev nemi határok leküzdésének képessége volt vita tárgya. Chanel része volt ennek az intellektuális légkörnek, és olyan esztétikát alakított ki, amely ezeket az ötleteket konkrét ruhákká alakította, amelyek megtestesíthettékaz új női identitást" - magyarázza Vicenti. Chanel több területen újított. Először is az anyagválasztásában: Chanel a korábban a férfi alsóneműkhez használt jersey anyagot választotta, és nemes és elit anyaggá emelte. Másodszor a tweed használatában: a brit férfiöltönyökhöz használt anyagot a márka szimbólumává tette. Esztétikája azonban nem csupán a múlt tagadása volt. Chanel nem törölte el a nőiességet, hanem gyökeresen új szempontból fogalmazta meg. Ruhái nem szüntették meg a nemek közötti különbségeket, hanem dinamikus egyensúlyt teremtettek a férfias praktikum és a női elegancia között, megnyitva az utat egy új esztétikai ideál előtt, amely később tervezők generációit befolyásolta.

Ha egyetlen évet kell választani, amiben a boldog békeidők minden akarása, tettvágya és lendülete megjelenik, keresve sem lehet megfelelőbbet találni, mint az 1896-os esztendő. Ekkor tartotta lázban az országot és a fővárost a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünneplése, aminek csúcspontja a májustól októberig közel hatmillió látogatót fogadó Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítás volt, változatos kísérőprogramjaival. Ám ez az időszak számos más szenzációt is tartogatott, szerelmi botrányregénytől váltóhamisításon át a kasszafúrásig, ezekből válogat Morcsányi Elza író, sétavezető, akinek kíséretében visszarepülhetünk az időben, és végigkövethetjük a millenniumi év ünnepségeit, pletykáit és szenzációit. Részlet a könyvből: Nem túlzás azt állítani, hogy május 2-a volt a hónap (sőt talán az év) legjobban várt napja. Az ünnepélyes megnyitón mindenki, aki számított, jelen volt - és azokból is rengetegen, akiknek nevét nem őrizte meg a történelem. Pompás hintókon, szebbnél szebb fogatokon, de rozoga fiákereken, omnibuszokon és a ,,megtelt" cédulát a szokásosnál jóval sűrűbben kihelyezni kénytelen villamoskocsikon (a földalatti átadására még egy napot várnunk kell!), valamint gyalogosan is elképesztő tömegek indultak meg a Városliget felé és lepték el az utcákat. És nem csak a városból, az egész országból, sőt az egész világból is voltak látogatók, a megnyitóra Európa számos országából és az Egyesült Államokból is érkeztek újságírók. A kiállítás főkapujánál - Frommer Lajos építész által megálmodott nagyon tetszetős, könnyed francziarenaissance modorú építmény; arányai sikerültek, egyöntetűek és az egész mégis monumentális jellegű, mely bár csak ideiglenesnek készült, a kőépítkezésnek csalódásig hűen sikerült utánzata- nyújtották át belépőiket a középkori ruhába öltözött őröknek a frakkba öltözött urak és elegáns, világos tavaszi toilettjeikben pompázó hölgyek, hogy a megnyitóünnepség helyszínére eljussanak. A főkapuval szemben csodásan izgalmas látványosság, egy léggömb várta utasait a felszálláshoz, de nem érünk rá erre a kalandra - később azonban még szólunk róla - most vár minket a megnyitó! Az 1885-ös Országos Általános Kiállításra épült Iparcsarnok impozáns épülete előtti teresedésen gyűlt össze a meghívott közönség, ennek közepén állították fel a királyi sátrat, amely fehér selyemben ragyogva, bíbor virágok tüzében égve, aranynyal elárasztva lebegett a királyi házat váró pódium és úgyszólván az egész ünnepi kép fölött. (...) A sátor előtt és mögött földre ereszkedett színes felhő, a spektrum minden színében tüzelő és nevető díszruhák tömege. A sátor előtt a magyar mente és a diplomaták aranyos frakkja, a sátor mögött a katonaság tiszti uniformisa ezrével. A díszruhás urak e nagy sokadalmát, mint a tavasz minden pazarságával meglepett virágágyak, alacsony tribünök fogták körül, megszállva hölgyek seregétől. A díszruhás urak között természetesen a kor legnagyobb nevei kivétel nélkül megjelentek. Apponyi Albert, Tisza Kálmán, Kossuth Ferenc, Bánffy Dezső díszmagyarban, Zichy, Karácsonyi, Batthyány és Andrássy grófok drágakövekkel ékesítve.

H-dong eseménytelen, csendes utcácskáit sötétedés után bevilágítja az Éjszakai Gyógyszertár fénye. Boho, a pult mögött álló patikus minden éjjel várja a környék sérült és meggyötört lakóit - olyan elesetteket és kitaszítottakat, akiket senki más nem vesz észre. A szigorú, kissé nyers modorú gyógyszerész nem csak a testi, hanem a lelki problémáikra is megoldásokat javasol. A gyógyszertár békéje azonban egy csapásra szertefoszlik, amikor kiderül: Boho nem egészen az, akinek látszik, a patika pedig váratlanul a környéken zajló drogháborúk és titokzatos bűntények színhelye lesz. Ki állhat vajon a történések mögött? És valójában ki segít kinek? Ko Hjevon népszerű regénye izgalmas kalandokra hívja az olvasót, miközben újrakezdésről, önismeretről és gyógyulásról tanít. Részlet a könyvből: Egy év telt el azóta, hogy megszökött. Utcagyerekekből álló bandákhoz csapódott. A bandák tagjai, a családjukat gyűlölő gyerekek egy új család illúziójába ringatták magukat. Dain egy darabig ,,szöcske" volt. Egyik csapatból a másikba ugrált, sohasem maradt sokáig egy helyen. Nem volt ebben semmi szokatlan, végtére is igazi törődést sehol sem kapott. A hasonló helyzetben lévő társai csak kihasználták egymást, amikor elosztották a bejövő pénzt. A legutóbbi bandájából azonban nem tudott továbbugrálni. Csapdába került, minden pénzét elvették. A legaljasabb banda volt ez, a tagjait egyáltalán nem érdekelte a tetteik esetleges következménye. Ha elkapták volna Daint, miközben szökni próbál, csak még rosszabb helyzetbe került volna. Rákerült volna az áruló billogja, márpedig az áruló mindenkinél lejjebb van. Képtelen volt így élni tovább. Mindenáron ki kellett szabadulnia. Ugyanúgy tett hát, mint amikor otthagyta az otthonát: telepakolt egy hátizsákot, amiről ezúttal azt sem tudta, hogy kié, de mindennel teletömte, amit csak látott. Aztán csak szaladt a sötét sikátorokban. A szíve egyre gyorsabban vert, a hideg téli levegő megfagyasztotta a torkát. Búvóhelyet keresett. Nagyon kellett volna egy búvóhely. Egy gyógyszertár fényei tűntek fel előtte. Az üzlet egy sarkon állt, ahol több kis utca is összefutott H-dongban. Egyszerű, fénylő neonszöveg villogott rajta: ÉJSZAKAI GYÓGYSZERTÁR Az üvegajtaján pedig felirat volt: Egész évben nyitva Napnyugtától napfelkeltéig Milyen furcsa! Ahogy Dain megállt az üvegajtó előtt, észrevette a pult mögül nézelődő nőt. A fehér köpenyéből ítélve ő lehetett a gyógyszertáros. A hunyorogva kémlelő nő leginkább egy szigorú tanárnőre hasonlított. Dain megtorpant, érezte, ahogy a gyógyszertáros tekintete szinte felnyársalja, de aztán erőt vett magán, és kitárta az ajtót. Nem tétovázhatott. Csilingelni kezdett egy csengő. Felcsattant egy barátságtalan hang; Dain úgy érezte, hogy egy olyan ember beszél hozzá, aki bosszús, hogy megzavarták. - Milyen gyógyszert adhatok? Dain egy pillanatig habozott. Még zihált a hirtelen éjszakai rohanásnak köszönhetően. Nagyon hideg volt a tél, ő mégis szinte kigyulladt. Nem gyógyszer kellett neki. Ki akarta fújni magát.

Az Utóirat: Szeretlek szerzőjének újabb regénye önmagunk megtalálásáról szól. Pip világa parányi. Álmait éveken át a szíve mélyére rejtette, és önmagát is igyekezett a számára meghagyott aprócska helyre beszorítani - akárcsak a kecses origamikat, amelyeket a szobája magányában hajtogat. Egy napon, a lehető legváratlanabb módon, egy csillagász képében felcsillan számára a remény. A férfitól megtanulja, hogy az égre feltekintve sokkal tágabb és csodálatosabb világ tárul eléje, mint amilyet valaha is elképzelt. Ebben a hatalmas, gyönyörű világegyetemben talán őrá is vár még a szerelem, feltéve, ha van bátorsága elindulni felé. Részlet: - Azért kérdezgetem mindenkitől, hogy hova megy, mert még soha nem tettem ki a lábam Írországból. Repülni se repültem, bár gyakran a szememre vetik, hogy a felhők között járok. Iónak leesik az álla, de úgy, hogy az még egy rajzfilmhősnek is a becsületére válna. Ha még harsány tülkölés kíséretében a két szemgolyója is kiugrana a helyéből, tökéletes volna a rajzfilmhatás. - Szoktam repülni, szívesen elviszem, amikor csak szeretné. Megmutatom, hogy néz ki odafentről a világ. Megváltoztatja majd az életét, nekem elhiheti. Most Pipen van a rajzfilmszerű elképedés sora. - Maga tud repülőt vezetni? - Meg helikoptert, meg... mindenfélét. Van oktatói engedélyem is, noha mindig egyedül repülök. - És honnan szednénk repülőt? - Az itteni reptérről. Ott van az én gépem is. - Van repterünk? Azt hittem, kocsival jött - jegyzi meg gyanakvóan Pip, ellentmondást szimatolva a különféle elképesztő információk közt. - Repültem. Aztán itt béreltem kocsit. Az enyém egészen kicsi gép. Kétüléses. Propelleres - mivel Pip hallgat, Io még hozzáteszi: - Tudja, azok az izék a szárny oldalán, amik úgy... - a férfi berregő hangot ad. - Igen, értem, csak hát... nincs rá pénzem. - Nincs is rá szükség. A vendégem. Pip megpróbálja magát elképzelni a repülőn. A kétülésesen. Testében magasra szökik az adrenalin. - És hova mennénk? - Ahova csak szeretné. Bármerre elmehet, ahova vágyik, Pip. Sokfelé eljut majd még, tudom. És nem csak gondolatban, a vásárlók beszámolói alapján. Megtapasztalja, átéli majd az utazást.

Western meseregény állatszereplőkkel: zseniális! Bíró Szabolcs olyan meleg szívvel ír róluk, mint amilyen embernek ismerem őt. Köszönöm az élményt! M. Kácsor Zoltán író, a Zabaszauruszok, a Garázs bagázs és Az utolsó dzsinn című sorozatok szerzője Porfészek vadnyugati városkájában a rendre a bagoly ügyel, a bankot a borz igazgatja, a szalont pedig egy mormota vezeti. Ide érkezik meg Csibe Csibész, aki egy titokzatos ládát vonszol maga után - de Porfészekből hamar menekülnie kell. Vele tart új barátja, Borsócsempész, a pézsmapocok, útközben pedig további társak szegődnek melléjük: Arnold, a gyáva ló és Nyulanda, a vakmerő nyuszilány. A kis csapat utazásra indul a peremvidéken, ahol izgalmas kalandok során ismerik fel, hogy akár a legkisebb hős is képes változást hozni a világba. Bíró Szabolcs nem először ír könyvet a legfiatalabb olvasóknak. Sárkányos meséi az óvodásoknak szólnak, míg az Elveszett csillagok című regénye a kiskamaszok körében arat sikert. Vadnyugati gyerekregénye most a kisiskolásokat hívja felejthetetlen kalandra. Részlet A csibe felhúzta a fél szemöldökét. Nagy, mohó kortyokkal kiitta a vizet, majd miután lecsapta a pultra a poharát, talpra ugrott a bárszéken. Villámgyorsan megpördült, miközben előrántotta saját maga által készített fapisztolyát, és egy szempillantás alatt hatot lőtt vele. A fapisztolyból kiröppenő száraz borsógolyók egyenként eltalálták és félbe is törték a vadnyugati fogadó szekérkerék csillárján mind a hat gyertyát. Mindenki elhallgatott, még a gila sem pengette tovább a gitárját. A csibefiú megpörgette a fapisztolyt, majd határozott mozdulattal visszaszúrta az övén függő tokba. (...) - A nevem Csibész - mondta. - Csibe Csibész.

Ki volt Ferdinand Porsche, az ember? Ki rejtőzött a legenda mögött?A Csehországban született, német gyermeket ma különösen tehetséges és lázadó fiúnak tartanánk, aki feltehetően az autizmus spektrumzavarával élt. Sorsa azonban azt mutatja, hogy zseni volt: olyan ember, aki a terveket valósággá tudta alakítani. Ötletei világosan kirajzolódtak a fejében, még akkor is, ha elméleti megalapozásukhoz nem rendelkezett a szükséges szakmai tudással. Ez a regény Ferdinandnak, az embernek az életét meséli el: szól a briliáns ötletekről, a megaláztatásokról, a fájdalmakról, pályájának emelkedő szakaszairól és a bukásokról, egy zseniális, autodidakta mérnök egész munkásságáról. Bemutatja, mennyire szerették, ugyanakkor félre is értették őt, és hogyan vádolták a nácizmussal való együttműködéssel. Ez a megbélyegzés a francia internálótábor után hosszú időn át nyomasztotta lelkileg, és kikezdte egészségét. Végül eljött az újrakezdés ideje, hogy továbbvigye legendás nevét és átadja a stafétabotot fiának, Ferrynek. Aztán hirtelen kivonult az élet színpadáról, épp akkor, amikor nagy álma - egy autó, amely végre az ő nevét viseli - már a legjobb úton haladt afelé, hogy valósággá váljék. Részlet a könyvből: Ferdinand magához hívatta Jacobot. - Barátom, foglalj helyet. Szeretném megmutatni a következő munkánkat. Szükségem van a zsenialitásodra... és az ízlésedre. Lohner gondosan becsukta maga mögött Porsche dolgozószobájának ajtaját, majd kíváncsi arccal leült vele szemben: - Töltsek rögtön magamnak valami erőset, vagy szerinted megteszi, ha kérek Strauss kisasszonytól egy kanna forró kávét? Porsche fel sem emelte a fejét, továbbra is a munkájára összpontosított, anélkül, hogy ránézett volna, a bajusza alatt válaszolt: - Ahogy akarod, Jacob. Csak arra kérlek, ne füstöld tele megint a szobát azokkal a bűzös szivarjaiddal. Hogy aztán megint hallgathassam Aloisia panaszkodását a zakóim miatt. Azt mondja, bűzlenek. Érted? Bűzlenek. És ez évek óta a te hibád... - Csak nehogy egyszer ellazulj, akár egyetlen pillanatra is, Ferdinand. A végén még megjárnád. - Inkább mondd meg, mit gondolsz erről. És Porsche kiterített elé egy tervrajzot, úgy fordítva, hogy Lohner jól lássa. Aztán kajánul mosolyogva összetette a kezét, és várta a reakciót. Ferdinand megint nem tévedett. Jacob abba az állapotba zuhant, amit ő csak ,,meglepett némaságnak" nevezett, miután gyorsan átfutotta a Prinz Heinrich tervrajzát. - De hát mi a... - Bemutatom a Prinz Heinrichet, a következő versenyautónkat. - Az ördög vigyen el, Ferdinand! Honnan került elő ez a munka? Semmit sem tudtam, egy árva szót sem szóltál róla soha. Nem sejtettem, hogy valami máson is dolgozol... - Mint mindig, barátom, előbb meggyőződöm róla, hogy az ötlet megvalósítható és elég erős-e. Csak utána mutatom meg másnak. Most rajtad a sor. Mit gondolsz? - Hogy mit gondolok? Inkább mondd meg, mit akarsz, mit csináljak. Az ötlet igencsak meglepő. - Neked kell megtervezned a karosszériát: könnyűnek kell lennie, hogy az autó is könnyebb és versenyképesebb legyen, ugyanakkor vonzónak, és meg kell lennie benne annak az érzékiségnek, amelyet az az ember, a pilóta érez, amikor elhelyezkedik az alvázban, végigsimít a kormányon, mielőtt kilőne. Jacob ámulattal nézett rá, de meglepve nem volt. - Talán tátva kellene maradnia a számnak, de már megszoktam a remekműveidet. - Tudod, hogy nem sokat adok a dicséretekre. Sőt, mindig gyanakvással fogadom azokat, akik túlzottan magasztalnak. Általában valami képtelen kérés következik utána. - Hol tartasz a prototípus tanulmányozásával? - Az aerodinamikán dolgozom. Csökkenteni akarom a légellenállást. - És? - Ehhez új, ívelt hűtőt és megfelelő új első lámpákat használnék. Mit szólsz hozzá? - Talán túl sokat kérdezek... de honnan jött ez az egész? Ferdinand most úgy érezte, rajtakapták, de Jacob azon kevesek közé tartozott, akinek megengedte ezt. - Ezzel az autóval szeretnék tisztelegni egy igazi automobilrajongó, a porosz uralkodóház egyik hercege, II. Vilmos császár öccse előtt. Jacob összerakta a mozaik darabjait, és megértette, miről van szó. - Csak nem a Császári Automobilklub által szervezett, hat szakaszból álló, ezernyolcszáz kilométeres németországi rali védnökére gondolsz? Ferdinand meg se mukkant, csak mosolygott, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki harmincnégy éves korára megértette, mi is az a marketing. Az öreg Jacob kétszer is rácsapott a fotel karfájára. - Ezúttal még önmagadat is felülmúltad, Ferdinand! Zseniális! Porsche nevetett. - Csak akkor lesz igazán zseniális, ha együtt tökéletesítjük. Mint mindig. Láthatóan elégedett volt Jacob reakciójával, így Ferdinand még tovább ment: - Jobb lesz, ha egy kis snapsszal megbolondítjuk a kávét. Most igazán ránk fér. Miközben Jacob feltekerte a tervrajzot, Ferdinand máris csengetett hűséges titkárnőjének, Strauss kisasszonynak, aki nélkülözhetetlen volt mind a mindennapi ügyek intézésében, mind a szeszes italok tekintetében. 1910-re a mű elkészült. Gyönyörű lett, teljes valójában, motorral együtt, bordó bőrülésekkel. Az Austro-Daimler három saját gyártású autóval állt rajthoz a Prinz Heinrich-ralin. Mindegyik négyhengeres, nyolcvanhat lóerős, felülfekvő vezérműtengelyes (OHC), kettős gyújtású, ötezerhátszáz köbcentiméteres motorral. Ferdinand Porsche egy fehér autót vezetett, Eduard Fischer, a második versenyző, egy sötétkéket, Schönfeld gróf pedig egy sötétvöröset. Igazi, az utolsó motorbőgésig tartó küzdelem volt ez a Daimler osztrák mérnökei számára: egy nagyjából kétezer kilométeres túra autóverseny. Mindhárman dobogóra álltak. Ferdinand győzött. A tervező és egyben pilóta autóját százhatvan kilométer per órás végsebességig hajtotta. Fischer második, Schönfeld gróf harmadik lett. Ferdinand alkotásának, a Prinz Heinrich 22/86-nak ezzel megindult a sorozatgyártása, és 1911-ben megjelent a piacon. A sajtó egyszerűen csak így nevezte: ,,az első sportautó".