Paulo Coelho egyik legszemélyesebb, valós élményeken alapuló regényében az író és felesége, Christina negyvennapos útra indul a Mojave-sivatagba, hogy kapcsolatba lépjen őrangyalával. Az utazás hamar belső zarándoklattá mélyül, amely során Paulónak szembe kell néznie félelmeivel, bűntudatával és saját egójának árnyaival. Útjuk során találkoznak a titokzatos valkűrökkel, a sivatagot motorkerékpáron járó, harcos nőkkel, akik az ébredés és az igazság hírnökei. A történet egyszerre kaland és belső utazás, amely a lelkünk legmélyebb rétegéig hatol. Paulo Coelho arra hív, hogy bátran nézzünk szembe a múltunkkal, engedjük el a félelmeinket, és tapasztaljuk meg a hit, a bátorság és a szeretet átalakító erejét. Részlet - Kétségbe vagyok esve, és szükségem lenne a segítségére. Sok fontos dolgot elértem az életben, és félek, hogy tönkreteszem, mert egyfolytában úgy érzem, hogy elveszítette az értelmét. Tudom, hogy ez nem igaz, tudom, hogy továbbra is fontos, és ha tönkreteszem, azzal tönkreteszem magamat is. - Továbbra is higgadtan, érzelemmentesen beszélt. - Amikor rájöttem, hogy ha beszélgetni szeretnék az angyallal, elég a ráhangolódást gyakorolni, el is vesztettem a lelkesedésemet. Már nem éreztem kihívásnak, hiszen ezt a módszert jól ismerem. Akkor döbbentem rá, hogy a mágia útja lassan véget ér számomra: túlságosan ismerős már az Ismeretlen. Christ meglepte az őszinte vallomás, főleg így, nyilvános helyen, idegenek előtt. - Ha folytatni akarom az utamat, valami nagyobbra lenne szükségem. Egyre magasabb hegyekre szeretnék feljutni - tette hozzá. A valkűr egy darabig nem mondott semmit. Őt is meglepte a beszélgetés az idegennel. - Ha megtanítom neked, hogyan láthatod az angyalod, talán megszűnik benned a vágy az egyre magasabb hegyek után. Ez azonban nem mindig jó - szólalt meg végül. - Nem, megszűnni sohasem fog. Csak az érzés fog elmúlni, hogy a már meghódított csúcsok túl alacsonyak. Szeretném továbbra is értékelni mindazt, amit már megszereztem. Erre próbált rávezetni a mesterem is. Talán a házasságunkról is beszél - gondolta Chris. A valkűr kinyújtotta a kezét. - A nevem M. - mondta. - A nevem S. - válaszolta Paulo.

Limbó hintó, Csókkirály, Arrivederci amore, Bye Bye Szása, Csöngess be hozzám, jóbarát - Magyarországon harminc év felett szinte mindenki ismeri ezeket a dalokat. Azt azonban kevesebben tudják, hogy van valaki, akinek társszerzőként - sok más sláger mellett - ezeket köszönhetjük. Ő Novai Gábor, aki közel hatvan éve része az életünknek, még akkor is, ha sosem a színpad elején, a frontvonalban állt. Minden zenésztársa egyformán elismeri: ő volt az, aki a mindenkori zenekarait a háttérből, motorként irányította. Ahogy Fenyő Miklós mondta róla a Hungária 1995-ös, teltházas Népstadion-koncertjén, a zenekari tagok bemutatásakor, nyolcvanezer ember előtt: ,,a mi zenei főnökünk". Radnai Péter az elmúlt másfél évben rengeteget beszélgetett Novával, és kollégáit is megkérdezte, többek között Révész Sándort, Szikora Róbertet, Karácsony Jánost és Falusi Mariannt. Arra kereste a választ, hogyan lehet egy alapvetően exhibicionista szakmában úgy elképesztő sikereket elérni, hogy közben valaki végig a háttérben marad. Gábor számtalan történetet mesélt a Generál, a Hungária, a Dolly Roll és jelenlegi együttese, a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar kulisszatitkairól. Megtudhatjuk, miért szűnt meg egy-egy zenekar a Kádár-rendszer idején, amikor valakit katonának hívtak be; mit érzett, amikor Szikora Róbert egyszer csak becsöngetett hozzá - hiszen akkoriban még telefonjuk sem volt -, hogy lépjen be a Hungáriába; hogyan alakult meg egyetlen nap alatt a Dolly Roll; miként fedezte fel Zámbó Jimmyt, és miért szakadt meg később a kapcsolata vele. Ez a beszélgetős könyv nemcsak a zenéről szól, hanem az elmúlt fél évszázad történelméről is. Különleges utazás a hatvanas évek tánciskoláitól a Puskás Aréna színpadáig. És közben választ kapunk a nagy kérdésre is: Mi ez a tánc, fiatalok? Részlet a könyvből: Öt nagy együttesből ismerhet a kedves olvasó. Aki szereti vagy szerette a magyar könnyűzenét, ismeri vagy ismerte a hatvanas évekből a Rangers (Corvina), a Generál, a Hungária, a Dolly Roll, majd később a MVNKZ (Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar) zenéjét, ebben a világban megtalál engem. Az eladott lemezek, cédék és koncertek alapján elméletileg minden tizedik magyar család otthonában ott olvasható a nevem az együttesek hanghordozóin, mint ezen zenekarok dalszerzője, hangszeres zenésze és motorja. A fent említett együttesek bakelitjein ott látható a fényképem a hanglemez borítóin. Régóta vagyok a zeneiparban, nem is sikertelenül. Még a szocializmusban kezdtem, és valószínűleg a kapitalizmusban végzem majd. Egy tipikus kelet-európai zenész életét élem még ma is, hetvenhat évesen. Ami számít, hogy azt csinálhattam ezen a hosszú életen át, amit szerettem. Zenéltem, dalokat szereztem, néha szöveget is írtam, olykor énekeltem, de leginkább imádtam azt, amit csinálok. Ami a legfontosabb: én voltam a motor minden együttesemben. A motort sohasem látja a közönség, de nélküle nem megy az autó. Nem vagyok milliomos, csak annak érzem magam. Nem kellett soha sok pénzt elszórnom ahhoz, hogy boldog legyek. Elvoltam a zene világában. A szerencse fia vagyok. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom a mindenki által ismert igazságot: mindent a választásaink döntenek el. Az életem során a sorsom múlott azon, hogy mit vagy kit választottam, hogyan döntöttem. Sikereim jelentős része a szerencsének köszönhető. Szerencse nélkül már nem is léteznék. Sokszor volt szerencsém, de voltak hullámvölgyeim is. Sokszor olyan projektekbe vágtam bele, ami nem igazán érte meg. Például a menedzseri, mecénási vagy a tehetségkutatói tevékenységem sokszor nem hozott eredményt. Mecénásnak lenni igen hálátlan feladat. Felfedezel valamit vagy valakit, felfuttatod, és mire eredményt hozna, lelép tőled a produkció. De az is elég, ha csak egy ötlet volt, ami a te fejedből pattant ki, ám a megvalósítása után könnyedén kicsavarják a kezedből. Akármilyen kisebb felfedezés szintjén is így működik. Ha bedobsz egy ötletet, aztán másnap egy kollégád már a sajátjaként használja, nem tudsz mit csinálni. A kedvenc filmem Woody Allen ide passzoló alkotása, amelyik egy impresszárióról szól, és Broadway Danny Rose a címe. Az a jelenet tetszik a filmből a legjobban, amikor a Woody Allen alakította címszereplő menedzser évekig foglalkozik egy olasz énekessel, tenyerén hordozza, állja minden költségét, igyekszik őt feljebb tornászni a szakmai ranglétrán, ám amikor eléri azt a szintet, amikor már eladható a produkció, az énekes otthagyja egy nagyobb ügynökség kedvéért. Azt mondja Danny Rose-nak: meg kell értened, hogy mást választok, a karrieremre kell gondolnom. Tipikus és általános jelenség a zenei szakmában. Nem csak velem fordult elő, hogy felfedeztem valakit, aki egy bizonyos pozíció elérése után lelépett, és önálló karrierbe kezdett. Meg sem említette, hogy honnan jött. Egy rendes életrajz időrendben meséli el a történeteit, felállít egy kronológiai sorrendet. Sajnos én csapongok majd a könyv születése folyamán, és már az előszóban sem tartom be az események normális menetét. Novai Gábor beszélgetőtársa: Radnai Péter Radnai Péter újságíró és televíziós producer. Több mint harminc éve dolgozik a média különböző területein; számos nagyszabású szórakoztató, zenei és magazinműsor főszerkesztője, illetve producere volt. Az első influenszerek című, a Spektrum számára, valamint a YouTube-ra készült sorozatából az Athenaeum Kiadó gondozásában könyv is megjelent A magyar televíziózás legendái címmel. 2009 óta DJ Radnai néven DJ-ként is aktív. Negyvenkét évesen tanult meg dobolni, majd egy évvel később megalapította a Midlife Crisis házibuli-zenekart. A magyar könnyűzene elkötelezett rajongója, pályafutása során számos legendás zenésszel dolgozott együtt. Novai Gábor sokat mesélt neki a zenészek világának izgalmas és szórakoztató pillanatairól, sikerekről és kudarcokról - ezek a történetek adták az ötletet, hogy beszélgetőkönyvet készítsen vele.

Milyen a víz alatt a Dunában, és a felhők fölött New York felé tartva? Mit rejt egy papírdoboz a Kresz Géza utcában, és mit egy másik egy manhattani pad alatt? Mi köti össze a keleti 52. utca és a 1st Avenue találkozását a Visegrádi és a Csanády utca sarkával? Mi a víztárolók titka? Édesszájúak-e a magánnyomozók Újlipótvárosban? És kicsoda az a ballonkabátos fickó, aki minduntalan megjelenik, de külön tolmács kell hozzá? Hol járunk valójában? New Yorkban vagy Budapesten? Köves Gábor első regénye mindenre választ ad. Részlet a könyvből: Félek a repüléstől. Nem minden részétől félek, csak a felszállástól, a leszállástól, és attól, ami a kettő közé esik. Fel-le, fel-le, fel-le-le, fel-fel-le-le-fel. Le. Fel. Elképzeltem, ahogy megremeg a légörvénybe került géptest, és rögtön émelyegni kezdett a gyomrom. Hányszor szólítottam már fel a tudományt, hogy tegyen valamit, de hiába. Megvolt a kerék, az internet, tessék már beszüntetni a turbulenciát. Repülni kell, de repülni borzalmas. Eszembe jutott a legeslegszebb mondat, ami a transzatlanti turistaosztályon elhangozhat: ,,Csirke vagy pasta?" Az ételosztás gondolata enyhített valamit a rettegésen. Amikor a pastáig jutottam gondolatban, megláttam a biztonsági ellenőrzőpontot. Ösztönösen az övemhez kaptam. Nem az étkezés gondolata késztetett rá, egyszerűen szerettem túlesni a reptéri vetkőzésen. A mozdulat korai volt, még valaki félreérti, hogy az ágyékom körül matatok. Vártam egy kicsit a matatással. Mindent a maga idejében. És minden úgy is történt, mint máskor, amikor elindultam New York felé. A detektor kötelességszerűen kijelzett, hiába keltem át a kapun lecsúszó nadrággal. Talán az albán sajgást mutatta ki, és együttérzésének adott hangot a sípolással. Ki lát bele egy detektor lelkébe? Egy élmunkáséba is nehéz. Ez az út mégis más volt, mint a többi. Két hete még a sarokablaknál álldogáltam, a felszívódott klienseken töprengve, most meg a reptéri senkiföldje, a tranzit felé tartottam virgonc léptekkel. Megbízást teljesítettem.

A New Jersey-i Lake Como lakosai számára az első a család. Miután Jess elválik a rokonai és ismerősei szerint tökéletes férjnek számító Bobby Bilanciától, visszaköltözik a szülői házba. Lelkiismeretesen gondoskodik a szüleiről és a nagy közös vasárnapi ebédekről, önmagát azonban teljesen a háttérbe helyezi. Amikor a Capodimonte és Baratta családban egy váratlan esemény kapcsán számos régi titokra derül fény, Jess kénytelen megkérdőjelezni szerettei iránti bizalmát és hűségét. Kezébe veszi a sorsát, és anyai nagyszülei szülővárosába, az olaszországi Carrarába utazik. A toszkán márványcsúcsok árnyékától a csillogó milánói utcákon át az olasz Comói-tó varázslatos partjaiig bejárja Olaszországot. Angelo Strazza aranyozóművésszel megismerkedve pedig arra is rájön, hogy páratlan tehetség birtokában van. Adriana Trigiani szeretettel és humorral teli regényében Jess olyan tevékeny, alkotó életért küzd, amelyben marad helye a szerelemnek is. Részlet Kedves dr. Sharon! Csatolva küldöm a kért önarcképet. Márványburkolatok méretarányos makettjeinek megrajzolásából élek. Saját terveket is készítek az ügyfeleknek. Bocsásson meg, hogy kissé elnagyolt a rajzom, de így tudom a leghívebben visszaadni, milyennek is látom most magamat. Mondják, hogy az ezer kilométeres utazások is egyetlen lépéssel kezdődnek. Az én megtorpanásom pedig ballépések egész sorozatával indult, és jókora pofára esés lett a vége. Itt tartok most. Szükségem van a segítségére, hogy felállhassak és továbbléphessek. Úgy értem, érzelmileg. Olvastam ,,A megelégedettség kulcsa" című írását a neten. ,,Légy a magad boldogságának kovácsa!" Szívesen kovácsolnék magamnak boldogságot, ha végre meg tudnám fogni, mi is az. ,,Hallgass a szívedre!" Mondani könnyű, de igazán éles hallás kell hozzá. ,,Kövesd a belső hangodat!" Igyekszem. De a sütit, a kávét és a mindenféle életbölcsességeket felvonultató napi Instagram-posztokat követve a saját életem egyre csak nyomorultabbnak tűnik. Törekszem a változásra, ám szinte lehetetlenül nehéz megújulni úgy, hogy az embernek fogalma sincs, honnan kezdhetné - és hogyan. Tudja, én vagyok a jó gyerek a családban, a láthatatlan szakácsnő, a szobalány, a bébiszitter és a sofőr. És nagyon úgy néz ki, én leszek majd az ápolónő is az egyre korosodó szüleink mellett, hiszen a bátyámnak és a nővéremnek megvan a maga családja. Frissen elvált vagyok, gyermekem nincs, vagyis besegíthetek - bármikor, bármennyit. Olyan megmásíthatatlan ez a rám osztott szerep, mintha kőbe vagy akár márványba vésték volna. A márványhoz pedig értek. Van egy kívánságtáblám, tele képekkel mindarról, ami után sóvárgok. A tábla Olaszország alakú, amelyből talán sejthető, mi a szívem leghőbb vágya. Ott vannak a toszkán lankák, Carrara kőfejtői, a Comói-tavon száguldozó motorcsónakok. Örülni szeretnék az életnek, nem pedig rettegni tőle. A szüleim házának alagsori lakásában élek, amióta úgy döntöttem, elhagyom a férjemet. A családom váltig könyörög, gondoljam meg magamat, és térjek vissza hozzá - és ezzel nincsenek egyedül. A szülővárosom szinte teljes lakossága mellettük áll. Sőt a templomunk asszonyköre - amely a Kolumbusz Lovagok egyfajta női változata - képes volt azzal megszégyeníteni, hogy misét mondattak a kibékülésünkért. Míg ők buzgón fohászkodtak, én ugyanolyan buzgón fohászkodtam az ellenkezőjéért. Annyi rózsafüzért mondtam a válási procedúra alatt, hogy a végére lekopott Jézus arca a feszületről. Tizennyolc éves korom óta van útlevelem, de még sosem használtam. Makulátlanul sorjáznak benne a tengerészkék oldalak, sehol egy pecsét, a borítón egyetlen karcolás sincs. Amikor tavaly meghosszabbítattam, a hivatalnok meg is kérdezte: ,,Minek vesződik ilyesmivel?" Mert vesződni akarok! Meg akarom tudni, milyenek is valójában azok a helyek, amelyek azóta itt élnek a képzeletemben, amióta csak legelőször olvastam róluk. Lehet még esélyem erre, dr. Sharon? Csakugyan létezik olyasmi, hogy boldogság? És ha igen, segítene megtalálni? Jöhet mellé a süti is, de nem muszáj.