Milyen a víz alatt a Dunában, és a felhők fölött New York felé tartva? Mit rejt egy papírdoboz a Kresz Géza utcában, és mit egy másik egy manhattani pad alatt? Mi köti össze a keleti 52. utca és a 1st Avenue találkozását a Visegrádi és a Csanády utca sarkával? Mi a víztárolók titka? Édesszájúak-e a magánnyomozók Újlipótvárosban? És kicsoda az a ballonkabátos fickó, aki minduntalan megjelenik, de külön tolmács kell hozzá? Hol járunk valójában? New Yorkban vagy Budapesten? Köves Gábor első regénye mindenre választ ad. Részlet a könyvből: Félek a repüléstől. Nem minden részétől félek, csak a felszállástól, a leszállástól, és attól, ami a kettő közé esik. Fel-le, fel-le, fel-le-le, fel-fel-le-le-fel. Le. Fel. Elképzeltem, ahogy megremeg a légörvénybe került géptest, és rögtön émelyegni kezdett a gyomrom. Hányszor szólítottam már fel a tudományt, hogy tegyen valamit, de hiába. Megvolt a kerék, az internet, tessék már beszüntetni a turbulenciát. Repülni kell, de repülni borzalmas. Eszembe jutott a legeslegszebb mondat, ami a transzatlanti turistaosztályon elhangozhat: ,,Csirke vagy pasta?" Az ételosztás gondolata enyhített valamit a rettegésen. Amikor a pastáig jutottam gondolatban, megláttam a biztonsági ellenőrzőpontot. Ösztönösen az övemhez kaptam. Nem az étkezés gondolata késztetett rá, egyszerűen szerettem túlesni a reptéri vetkőzésen. A mozdulat korai volt, még valaki félreérti, hogy az ágyékom körül matatok. Vártam egy kicsit a matatással. Mindent a maga idejében. És minden úgy is történt, mint máskor, amikor elindultam New York felé. A detektor kötelességszerűen kijelzett, hiába keltem át a kapun lecsúszó nadrággal. Talán az albán sajgást mutatta ki, és együttérzésének adott hangot a sípolással. Ki lát bele egy detektor lelkébe? Egy élmunkáséba is nehéz. Ez az út mégis más volt, mint a többi. Két hete még a sarokablaknál álldogáltam, a felszívódott klienseken töprengve, most meg a reptéri senkiföldje, a tranzit felé tartottam virgonc léptekkel. Megbízást teljesítettem.

A New Jersey-i Lake Como lakosai számára az első a család. Miután Jess elválik a rokonai és ismerősei szerint tökéletes férjnek számító Bobby Bilanciától, visszaköltözik a szülői házba. Lelkiismeretesen gondoskodik a szüleiről és a nagy közös vasárnapi ebédekről, önmagát azonban teljesen a háttérbe helyezi. Amikor a Capodimonte és Baratta családban egy váratlan esemény kapcsán számos régi titokra derül fény, Jess kénytelen megkérdőjelezni szerettei iránti bizalmát és hűségét. Kezébe veszi a sorsát, és anyai nagyszülei szülővárosába, az olaszországi Carrarába utazik. A toszkán márványcsúcsok árnyékától a csillogó milánói utcákon át az olasz Comói-tó varázslatos partjaiig bejárja Olaszországot. Angelo Strazza aranyozóművésszel megismerkedve pedig arra is rájön, hogy páratlan tehetség birtokában van. Adriana Trigiani szeretettel és humorral teli regényében Jess olyan tevékeny, alkotó életért küzd, amelyben marad helye a szerelemnek is. Részlet Kedves dr. Sharon! Csatolva küldöm a kért önarcképet. Márványburkolatok méretarányos makettjeinek megrajzolásából élek. Saját terveket is készítek az ügyfeleknek. Bocsásson meg, hogy kissé elnagyolt a rajzom, de így tudom a leghívebben visszaadni, milyennek is látom most magamat. Mondják, hogy az ezer kilométeres utazások is egyetlen lépéssel kezdődnek. Az én megtorpanásom pedig ballépések egész sorozatával indult, és jókora pofára esés lett a vége. Itt tartok most. Szükségem van a segítségére, hogy felállhassak és továbbléphessek. Úgy értem, érzelmileg. Olvastam ,,A megelégedettség kulcsa" című írását a neten. ,,Légy a magad boldogságának kovácsa!" Szívesen kovácsolnék magamnak boldogságot, ha végre meg tudnám fogni, mi is az. ,,Hallgass a szívedre!" Mondani könnyű, de igazán éles hallás kell hozzá. ,,Kövesd a belső hangodat!" Igyekszem. De a sütit, a kávét és a mindenféle életbölcsességeket felvonultató napi Instagram-posztokat követve a saját életem egyre csak nyomorultabbnak tűnik. Törekszem a változásra, ám szinte lehetetlenül nehéz megújulni úgy, hogy az embernek fogalma sincs, honnan kezdhetné - és hogyan. Tudja, én vagyok a jó gyerek a családban, a láthatatlan szakácsnő, a szobalány, a bébiszitter és a sofőr. És nagyon úgy néz ki, én leszek majd az ápolónő is az egyre korosodó szüleink mellett, hiszen a bátyámnak és a nővéremnek megvan a maga családja. Frissen elvált vagyok, gyermekem nincs, vagyis besegíthetek - bármikor, bármennyit. Olyan megmásíthatatlan ez a rám osztott szerep, mintha kőbe vagy akár márványba vésték volna. A márványhoz pedig értek. Van egy kívánságtáblám, tele képekkel mindarról, ami után sóvárgok. A tábla Olaszország alakú, amelyből talán sejthető, mi a szívem leghőbb vágya. Ott vannak a toszkán lankák, Carrara kőfejtői, a Comói-tavon száguldozó motorcsónakok. Örülni szeretnék az életnek, nem pedig rettegni tőle. A szüleim házának alagsori lakásában élek, amióta úgy döntöttem, elhagyom a férjemet. A családom váltig könyörög, gondoljam meg magamat, és térjek vissza hozzá - és ezzel nincsenek egyedül. A szülővárosom szinte teljes lakossága mellettük áll. Sőt a templomunk asszonyköre - amely a Kolumbusz Lovagok egyfajta női változata - képes volt azzal megszégyeníteni, hogy misét mondattak a kibékülésünkért. Míg ők buzgón fohászkodtak, én ugyanolyan buzgón fohászkodtam az ellenkezőjéért. Annyi rózsafüzért mondtam a válási procedúra alatt, hogy a végére lekopott Jézus arca a feszületről. Tizennyolc éves korom óta van útlevelem, de még sosem használtam. Makulátlanul sorjáznak benne a tengerészkék oldalak, sehol egy pecsét, a borítón egyetlen karcolás sincs. Amikor tavaly meghosszabbítattam, a hivatalnok meg is kérdezte: ,,Minek vesződik ilyesmivel?" Mert vesződni akarok! Meg akarom tudni, milyenek is valójában azok a helyek, amelyek azóta itt élnek a képzeletemben, amióta csak legelőször olvastam róluk. Lehet még esélyem erre, dr. Sharon? Csakugyan létezik olyasmi, hogy boldogság? És ha igen, segítene megtalálni? Jöhet mellé a süti is, de nem muszáj.

Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.

A történeteknek erejük van: fényt hozhatnak a sötétbe, kapaszkodót adhatnak a nehéz időkben, gyógyírt nyújthatnak a fájó sebekre. A kötetben harminc novella - kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyerteseinek szövegei - szerepel, amelyek a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek. A kötet szerző: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika Részlet a könyvből: Mörk Leonóra: Kicsi csillagom Sosem hitte volna, hogy üzleti diplomával és két felsőfokú nyelvvizsgával egyszer még macskafelvigyázóként fog dolgozni. Amióta azonban az élete akkora fordulatot vett, mintha teljes gázzal belehajtott volna egy hajtűkanyarba, a feladatot már nem is találta annyira bizarrnak. Kutyagondozásra nem vállalkozott volna, a kutya állandó figyelmet követel, babusgatást, érzelmi kötődést, ezt jobb formájában sem tudta volna megadni, nemhogy most. A macska viszont, mint Kipling óta tudjuk, magányosan kószál, és minden hely egyforma neki, nem várja el, hogy a gazdája helikopterként körözzön fölötte. Rokonszenves hozzáállás. A hirdetést a Facebook dobta elé: idős holland házaspár olyan bérlőt keres, aki a lakhatásért cserébe vigyázna a házukra és a macskájukra. Később megtudta, a hollandok meghökkentő lazasággal engedik át az otthonukat idegeneknek, akár hónapokra, akár csak egy hétvégére; akkora a szálláshiány, hogy mindig akad érdeklődő. Átkattintott a térképre, és megnézte, milyen messze esik a hirdetésben említett tengerparti kisváros Budapesttől. 1500 km. Kellően távolinak tűnt. Az esélytelenek nyugalmával írt a megadott címre, de legnagyobb meglepetésére két nappal később megérkezett a válasz, hogy többrendbeli jelentkező közül őt választották. - Ez tuti átverés - csóválta a fejét Balázs, amikor megmutatta neki az emailt, bár maga sem tudta, miért. Balázs eljátszotta azt a jogát, hogy beleszóljon az ő életébe. - Meglátod, eladnak valami lánykereskedőnek! Vagy ott fogsz ázni a holland esőben fedél nélkül, és mehetsz a híd alá aludni! - Nem adnak el. És a holland hidak alatt nem lehet aludni, mert folyton felnyitják őket, ha jön egy hajó. - Te tudod - vonta meg a vállát a férfi, aztán még egyszer benézett a szekrénybe, nem felejtett-e ott valamit, majd dugig tömött bőröndjét maga előtt gurítva elindult az előszobaajtó felé. - Akkor jó utat neked! Átküzdve magát Ausztrián, majd a végtelennek tűnő német autópályákon, végül több keskeny hídon, harmadnap déltájban érkezett meg a kis kikötővárosba. Addigra meggyőződésévé vált, hogy a hollandokat türelemre szoktatja az országukat behálózó megszámlálhatatlan csatorna megszámlálhatatlan felnyitható hídja, amelyek működése nem igazodik semmiféle menetrendhez. Ha hajó érkezik és dudál, a híd egyszerre szétnyílik, felemelkedik vagy elbillen, melyik hogy, és addig nem záródik vissza, amíg a vízi forgalom el nem vonul. A túlpartra igyekvők tisztában vannak vele, hogy ezen akkor sem tudnak változtatni, ha szétrobbannak a dühtől, amiért közben elmegy a vonatuk, vagy elkésik a gyerek az iskolából. Éppen ezért nem idegeskednek, mert minek? Csak remélte, hogy ez a zen tudatállapot előbb-utóbb őrá is átragad majd.

Az olasz származású, francia Renée ismert egyetemi tanár. Élete egyhangú és boldogtalan, és bár a könyvei sikeresek, évek óta magányos, csak az ókori költők társaságára számíthat. Ám egy napon kap egy e-mailt, amely mindent megváltoztat: értesítik, hogy Gene Petrov - aki Renée nagy szerelme volt, amikor a Harvardon tanult -, a zseniális matematikus, szenvedélyes könyvmoly, váratlanul elhunyt. Renée Cambridge-be utazik a temetésre, és ellátogat abba a házba, ahol egykor a szeretett férfival élt, a sokezer könyv között, amely mindig utat mutatott neki, amikor döntés előtt állt. A ház látszólag ugyanolyan, mint volt, Renée mégis egy nagy változással szembesül: feltűnik Alienor, Gene lánya, akiről Renée mostanáig nem is hallott. Alienornak feltett szándéka, hogy mindent eladjon, ami az apjához kötődik, legfőképpen a könyveket. Gene megszámlálhatatlan exe barátságot és szövetséget kötnek Renée-vel, és kalandos tervet eszelnek ki a gigantikus könyvgyűjtemény megmentésére. Ro Corradin a Szicíliai étterem című regénye után egy vidám történettel tér vissza, amely női szolidaritásról, családokról, kiskutyákról mesél, amik látszólag nem felelnek, pedig valójában nagyon is beszédesek, és arról, hogyan tudják megváltoztatni a könyvek a sorsunkat. Részlet Holnap délelőtt itt találkozik Alienorral. Vajon milyen lesz? Eddig csak fényképen látta a lányt, akinek nemrég még a létezéséről sem tudott. Most, hogy közeleg a találkozás, furcsa érzése van: olyan, mint amikor a színházban tudja az ember, hogy mindjárt színre lép a darab főszereplője, de fogalma sincs, milyen mozdulatokkal, intonációval, interpretációval fogja életre kelteni a karaktert a színésznő. A gyomra hangos korgással reagál a tétovázására. Cambridge-ben reggel kilenc van, de olyan éhes, mintha Párizsban volna délután háromkor, reggeli nélkül. Majd vesz egy elviteles kávét meg egy csokis sütit a sarki kávézóban, aztán sétál egyet a Harvard kampuszán - mennyi emlék! -, végül az időzónának megfelelően eszik egy hamburgert ebédre, és élvezi a kora délutáni napsütést. Mintegy ihletet keresve kiválaszt egy könyvet a polcról. Találomra. Régi játék ez. Gene meg ő ezernyi módon játszották: így döntötték el, melyik filmet nézzék meg a moziban, hová menjenek kirándulni másnap, kínait vagy indiait vacsorázzanak, vagy egyszerűen csak belevágtak egy irodalmi beszélgetésbe, amely végül mindig kettejük kapcsolatáról és a szerelemről szólt. Véletlenszerűen felüti a könyvet: ,,Minden vég egy új kezdet. Adj három napot a végnek, három napot a kezdetnek." Elsápad. A játék mindig működik, mert a könyvek tudják, mikor van szükséged rájuk.

Diane-nek sosem voltak nagy álmai. Férjre, két gyermekre és olyan munkára vágyott, amit szeret. Mindez már több is volt, mint amit az élettől remélni mert. Ám amikor a férje elhagyja, tökéletes világa összeomlik, és bánatába merülve észre sem veszi, hogy az igazi tragédia nem az ő lelkében, hanem a lányáéban zajlik. Lou tizenhat éves, nehezen éli meg a kamaszkort, és az első szerelmi bánatának következményeként kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor Diane rádöbben erre, mindenre kész, hogy a segítségére legyen, még arra is, hogy visszatérjen a múltjába, amely elől mindig is menekült. Részlet Leste, hogy lélegzem-e. Minden éjjel. Soha nem feküdt le anélkül, hogy ne bizonyosodott volna meg róla. Az orrom alá tartotta a nyálával benedvesített ujját, ahogy a tengerészek határozzák meg a szélirányt. Már azelőtt felszárította a könnyeimet, hogy eleredtek volna. Ha csak megbotlottam, máris az aggodalomtól eltorzult arccal rohant hozzám. Egészen apró darabokra vágta a kolbászt, és nem vásárolt mogyorót. Nem engedett táborba. Azt megengedte, hogy biciklivel menjek Lulu barátnőmhöz, de csakis bukósisakkal, könyök- és térdvédővel, és telefonálnom kellett, amint odaértem. Ha kipirult az arcom vagy hideg volt a kezem, rögtön megmérte a lázam. Miután jó éjszakát kívánt, azt mondta, szeretlek. Mindig ezzel kellett zárni a napot. Ha felkeltem valamiért, megismételte. Ez legyen az utolsó szó, minden eshetőségre. Lekerekített hegyű kést tett a tányérom mellé. Kulcsra zárta az éles késeket, ollókat, gyógyszereket és tisztítószereket. Ha a vásárba mentünk, ráírta a kezemre a nevemet és a címünket. Mindig kijelölt egy találkozási pontot, ha véletlenül elvesznék. Sehová sem ment jól megpakolt elsősegélycsomag nélkül. Elemezte az iskolabuszok baleseti statisztikáit, azután azt mondta, középre üljek, lehetőleg a folyosó mellé. Télen kapucnit és vastag kesztyűt adott rám. Sosem teljesítette a nagy vágyamat, nem kaphattam robogót. Értem jött a diszkóba. Különben sem tudott volna elaludni, míg haza nem érek. Azt mondta, vigyázz. Vigyázz, meg fogsz sérülni. Vigyázz, amikor átmész az úton. Vigyázz, ne beszélj idegenekkel. Vigyázz, soha ne hagyd felügyelet nélkül a poharadat. Vigyázz a hízelgőkkel. Vigyázz a lépcsőn. Vigyázz, tele van cukorral. Vigyázz, meg fogsz fázni. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Azután én is anya lettem.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Felhők gyülekeznek Flora, a Los Angeles-i galériatulajdonos feje felett, a munkájában és a magánéletében egyaránt. A vihar elől Normandiába menekül, a családi villába, amelyet nemrég örökölt meg az unokatestvéreivel, Stellával és Morgane-nal. Alig néhány nappal az érkezése után titokzatos csomag bukkan fel a küszöbön. Egy kaleidoszkóp, megsárgult fényképek és egy régi kézirat visszarepítik a nagyanyja, Joséphine ismeretlen múltjába. Az 1930-as években a fiatal Joséphine, a Művészeti Akadémia hallgatója, az impresszionista Párizs kávéházai és a fasiszta Olaszország márványpalotái között megismeri a szabadságot, a szerelmet... és az árulást. Flora megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a múltról, és izgalmas nyomozásba kezd, amely végül Korfu szigetére vezeti egy elveszett festmény nyomában. Clarisse Sabard lenyűgöző, a ,,bolond évektől" napjainkig húzódó, titkokkal és fordulatokkal teli családregény-sorozatának első kötete tökéletes választás azok számára, akik szeretik a hosszú történelmi regényeket egy csipetnyi rejtéllyel és romantikával. Részlet a könyvből: Azután a valamivel távolabb rejtőzködő, oroszlánfejjel díszített kőmedence felé vettem az irányt. Dédapám, az impresszionizmus korának elismert festőművésze ott ültette el először a szerelemvirág-hagymákat, amelyeket Dél-Afrikából hozatott. Róluk kapta a nevét a villa. A szökőkút körül elszórt növények virágzáskor kékes-lilás színbe öltöztek, amely elragadóan romantikus hangulatot kölcsönzött a helynek. A medence mögött állt a nyári pavilon, amely egykor a dédapám műterméül szolgált. A hatszögletű épület ugyanolyan gerendás szerkezetű volt, mint a villa, az egyik falát fémháló díszítette, amelyen egy fehér virágú rózsabokor maradványai kókadoztak. Úgy tűnt, a pavilon régóta elhagyatottan áll, mégis megpróbáltam bekukucskálni az egyik poros ablakon. Csak bútorok és különféle tárgyak kupacait tudtam kivenni. A kulcscsomón biztosan ott van ennek az ajtónak a kulcsa is, de odabent hagytam a házban. Megfogadtam, hogy majd visszajövök, és alaposan körülnézek. A kert végéhez érve, amelyet egy öreg kőfal zárt le, megálltam a lélegzetelállító panoráma láttán: az egyik oldalon a tenger a meredek sziklafal alatt, a másikon a végtelen mezők. Kék és zöld, ameddig csak a szem ellát. Máris magam elé képzeltem, milyen festményt alkotnék a gyönyörű tájból inspirálódva. A varázslatos látvány kétségtelenül felébresztette a művész lelkemet! Talán maradtak üres vásznak és festéktubusok a nyári pavilonban... De milyen jogon kutakodnék?