Diane-nek sosem voltak nagy álmai. Férjre, két gyermekre és olyan munkára vágyott, amit szeret. Mindez már több is volt, mint amit az élettől remélni mert. Ám amikor a férje elhagyja, tökéletes világa összeomlik, és bánatába merülve észre sem veszi, hogy az igazi tragédia nem az ő lelkében, hanem a lányáéban zajlik. Lou tizenhat éves, nehezen éli meg a kamaszkort, és az első szerelmi bánatának következményeként kicsúszik a talaj a lába alól. Amikor Diane rádöbben erre, mindenre kész, hogy a segítségére legyen, még arra is, hogy visszatérjen a múltjába, amely elől mindig is menekült. Részlet Leste, hogy lélegzem-e. Minden éjjel. Soha nem feküdt le anélkül, hogy ne bizonyosodott volna meg róla. Az orrom alá tartotta a nyálával benedvesített ujját, ahogy a tengerészek határozzák meg a szélirányt. Már azelőtt felszárította a könnyeimet, hogy eleredtek volna. Ha csak megbotlottam, máris az aggodalomtól eltorzult arccal rohant hozzám. Egészen apró darabokra vágta a kolbászt, és nem vásárolt mogyorót. Nem engedett táborba. Azt megengedte, hogy biciklivel menjek Lulu barátnőmhöz, de csakis bukósisakkal, könyök- és térdvédővel, és telefonálnom kellett, amint odaértem. Ha kipirult az arcom vagy hideg volt a kezem, rögtön megmérte a lázam. Miután jó éjszakát kívánt, azt mondta, szeretlek. Mindig ezzel kellett zárni a napot. Ha felkeltem valamiért, megismételte. Ez legyen az utolsó szó, minden eshetőségre. Lekerekített hegyű kést tett a tányérom mellé. Kulcsra zárta az éles késeket, ollókat, gyógyszereket és tisztítószereket. Ha a vásárba mentünk, ráírta a kezemre a nevemet és a címünket. Mindig kijelölt egy találkozási pontot, ha véletlenül elvesznék. Sehová sem ment jól megpakolt elsősegélycsomag nélkül. Elemezte az iskolabuszok baleseti statisztikáit, azután azt mondta, középre üljek, lehetőleg a folyosó mellé. Télen kapucnit és vastag kesztyűt adott rám. Sosem teljesítette a nagy vágyamat, nem kaphattam robogót. Értem jött a diszkóba. Különben sem tudott volna elaludni, míg haza nem érek. Azt mondta, vigyázz. Vigyázz, meg fogsz sérülni. Vigyázz, amikor átmész az úton. Vigyázz, ne beszélj idegenekkel. Vigyázz, soha ne hagyd felügyelet nélkül a poharadat. Vigyázz a hízelgőkkel. Vigyázz a lépcsőn. Vigyázz, tele van cukorral. Vigyázz, meg fogsz fázni. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Azután én is anya lettem.

Ebben a gyönyörűen illusztrált naptárban az évet Paulo Coelho műveiből válogatott idézetek kísérik végig. Paulo Coelho, akit emberek milliói a szavak alkimistájaként tartanak számon, napjaink egyik legbefolyásosabb szerzője. Könyvei nemcsak a bestsellerlistákat vezetik, de társadalmi és kulturális párbeszédet is gerjesztenek. A műveiben érintett témák, eszmék és filozófiák sok olvasó vágyát teljesítik be, olyanokét, akik a saját útjukat és a világ újfajta megértését keresik. Catalina Estrada már gyerekként ráeszmélt szülőhazája, Kolumbia vibráló és buja természetére. Jelenleg Barcelonában él, de nemzetközileg elismert illusztrátorként sem felejtette el a gyökereit. Munkáiban, erőteljes színhasználatában ma is jelen van ugyanez a csodával teli rajongás.

Felhők gyülekeznek Flora, a Los Angeles-i galériatulajdonos feje felett, a munkájában és a magánéletében egyaránt. A vihar elől Normandiába menekül, a családi villába, amelyet nemrég örökölt meg az unokatestvéreivel, Stellával és Morgane-nal. Alig néhány nappal az érkezése után titokzatos csomag bukkan fel a küszöbön. Egy kaleidoszkóp, megsárgult fényképek és egy régi kézirat visszarepítik a nagyanyja, Joséphine ismeretlen múltjába. Az 1930-as években a fiatal Joséphine, a Művészeti Akadémia hallgatója, az impresszionista Párizs kávéházai és a fasiszta Olaszország márványpalotái között megismeri a szabadságot, a szerelmet... és az árulást. Flora megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a múltról, és izgalmas nyomozásba kezd, amely végül Korfu szigetére vezeti egy elveszett festmény nyomában. Clarisse Sabard lenyűgöző, a ,,bolond évektől" napjainkig húzódó, titkokkal és fordulatokkal teli családregény-sorozatának első kötete tökéletes választás azok számára, akik szeretik a hosszú történelmi regényeket egy csipetnyi rejtéllyel és romantikával. Részlet a könyvből: Azután a valamivel távolabb rejtőzködő, oroszlánfejjel díszített kőmedence felé vettem az irányt. Dédapám, az impresszionizmus korának elismert festőművésze ott ültette el először a szerelemvirág-hagymákat, amelyeket Dél-Afrikából hozatott. Róluk kapta a nevét a villa. A szökőkút körül elszórt növények virágzáskor kékes-lilás színbe öltöztek, amely elragadóan romantikus hangulatot kölcsönzött a helynek. A medence mögött állt a nyári pavilon, amely egykor a dédapám műterméül szolgált. A hatszögletű épület ugyanolyan gerendás szerkezetű volt, mint a villa, az egyik falát fémháló díszítette, amelyen egy fehér virágú rózsabokor maradványai kókadoztak. Úgy tűnt, a pavilon régóta elhagyatottan áll, mégis megpróbáltam bekukucskálni az egyik poros ablakon. Csak bútorok és különféle tárgyak kupacait tudtam kivenni. A kulcscsomón biztosan ott van ennek az ajtónak a kulcsa is, de odabent hagytam a házban. Megfogadtam, hogy majd visszajövök, és alaposan körülnézek. A kert végéhez érve, amelyet egy öreg kőfal zárt le, megálltam a lélegzetelállító panoráma láttán: az egyik oldalon a tenger a meredek sziklafal alatt, a másikon a végtelen mezők. Kék és zöld, ameddig csak a szem ellát. Máris magam elé képzeltem, milyen festményt alkotnék a gyönyörű tájból inspirálódva. A varázslatos látvány kétségtelenül felébresztette a művész lelkemet! Talán maradtak üres vásznak és festéktubusok a nyári pavilonban... De milyen jogon kutakodnék?

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.

A stockholmi szigetvilágban lévő Halsterőn áll az újonnan nyílt Hilda-villa. Itt vállal munkát Thomas és Louise. Mindkettejüket megtépázta az élet, és abban reménykednek, hogy a változás lehetőséget kínál számukra az újrakezdéshez. Egy napon Louise régi szerelmes levelekre bukkan a padláson. Vajon ki írta őket, és milyen egyéb titkokat rejt a Hilda-villa poros padlása? A Nyár a Hilda-villában arról mesél, milyen nehéz embernek maradni a nehézségek közepette, és arról is, hogyan lehet mások segítségével visszatalálni önmagunkhoz. Részlet A hajó meginog, amikor partot ér. Louise-t megcsapja a hínár és a só illata, az égen sirályok rikoltoznak. Ahogy kilép a szárazföldre, egy széllökés belekap citromsárga ruhájába, mintha a sziget közelebb akarná őt húzni magához. Eltart egy darabig, amíg újra hozzászokik, hogy végre szilárd talaj van a lába alatt. Miután még egy utolsó pillantást vet a hajóra, a kora nyári zöldben pompázó Halsterö felé fordul. A stockholmi szigetvilág egyik tagja ez, amelynek létezéséről néhány napja még egyáltalán nem is tudott. Ha Maja nem biztatja, Louise nem lenne itt. A lánya volt az, aki szólt neki, hogy nyárra az egyik szigeten lévő panzióban szüksége volna szakácsra. - Ugye nem akarsz egész hátralévő életedben telemarketinges lenni? - kérdezte Maja, és meglengette előtte az álláshirdetést. Nem, véletlenül sem, de a tévénél történtek óta senki sem akarta alkalmazni Louise-t. Sok mindent nem szeret a jelenlegi munkájában, de a legrosszabb az, amikor valaki felismeri a hangját. Ilyenkor azt hazudja, hogy nem, ő nem az a Louise Manning. De mégsem tagadhatja, hogy hiányzik neki az, aki egykor volt. A négyórás út alatt Slussenből Louise utánaolvasottHalsterö és a Hilda-villa történetének - az interneten csak néhány információmorzsát talált. A sziget állandó lakossága körülbelül ötven fő, de ennél jóval több a nyári vendég. A Hilda-villa étterme a hetvenes évek végéig működött, aztán bezárt. Az utóbbi években a turistáknak be kellett érniük a kis vendégkikötő kioszkjával, amely kocsma és kisbolt is egyben. Louise megáll a móló melletti információs táblánál. Bár a térképet üveglap védi, a párától hullámos lett a papír, a színét kiszívta a nap. Közelebb hajol, és mutatóujjával végigsimít a fagylalttölcsér alakú szigetet átszelő utakon. A sziget nyugati része széles és íves, kelet felé szűkül. Louise megnézte a Google-térképen, hogy a Hilda-villa a kikötőtől délre, onnan alig ötszáz méterre található. Halsterőről egyébként főleg erdőt és egy nagy szántóföldet mutatott a műholdkép. Egy Google-keresés az Akerholm Biofarm honlapjára vezette. Főleg repcét termesztenek, mellette burgonyát és néhány más zöldséget is. A gazdaság friss termékeinek gondolatára felébred benne néhány, eddig téli álmot alvó emlék. Louise megálljt parancsol a gondolatainak. Éppen egy állásinterjúra tart. Még nem írt alá semmilyen szerződést, és talán nem is fog. De Birgit Andersson, a Halsterői Helytörténeti Társaság tagja nagyon lelkesnek tűnt, amikor telefonon beszéltek. Ami nem meglepő, tekintve, hogy a tervek szerint már Szent Iván hetében - azaz kevesebb mint két hét múlva - beindulna az üzlet. Nyilván mohón kapnak minden segítség után.

Folyamatos változás: talán így foglalható össze legegyszerűbben az Amerikai Egyesült Államok története. Hogyan vált alig pár száz év alatt néhány kis kolóniából a világ egyik legnagyobb, vezető szuperhatalmává? Kik voltak a meghatározó szereplői ennek a folyamatnak? Merre tart most, mi a szerepe a világpolitikában, milyen jövő várhat rá? Don Watson értő szemmel vezeti végig az olvasót a történet alakulásán; a viharos történelmi idők ellenére objektív szemlélő marad akkor is, amikor a jelenről mesél. Rövid, de annál átfogóbb ismeretterjesztő könyvében minden benne van, ami Amerika: politika, kultúra, földrajz, történelem; polgárháború és egyesülés, elnyomás és szabadság, kilátástalanság és remény. Részlet a könyvből: A déliek ellenállása egyre baljósabb színezetet öltött. Memphisben, New Orleansban, Colfaxben és Louisianában is számos fekete férfit megöltek, és fekete nőt megerőszakoltak. Az elharapódzó erőszak cselekvésre sarkallta a Kongresszust, és 1869-ben elfogadták a rekonstrukciós törvények harmadát, továbbá a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, amely minden - szövetségi vagy állami - kormányzat számára megtiltotta, hogy ,,a faja, bőrszíne, vagy korábbi szolgasága" alapján bárkitől megtagadja a szavazati jogot. A Tizennegyedikhez hasonlóan a Tizenötödik alkotmánykiegészítés is érintetlenül hagyta az Alkotmány azon passzusait, amelyek derék módon hitet tettek a férfiak - de nem a nők - szavazati jogairól; ez a feltűnő hiányosság vezetett el aztán az Elizabeth Cady Stanton vezetésével működő National Woman Suffrage Association (Nemzeti Női Választójogi Szövetség) nevezetű, a nők szavazati jogáért küzdő szervezet megszületéséhez. A déli államok elsősorban azért ratifikálták a Tizenötödik alkotmánykiegészítést, mert ez volt a feltétele annak, hogy újból felvegyék őket az Unióba. Később, amikor felszínre tört a régi Dél, a feketék szavazati jogait különféle, az írástudást és a vagyont vizsgáló tesztekkel igyekeztek semmissé tenni, azonkívül számos további módszert kitaláltak a törvény megkerülésére, amelyekkel annak kiötlői elmulasztottak számolni. Egyelőre azonban a terror és a megfélemlítés jelentette az elsődleges eszközöket. 1865 végén Tennessee-ben a lázadó hadsereg hat veteránja megalapította a Ku-Klux-Klan nevezetű szervezetet, és hitet tett a fehér felsőbbrendűség mellett. A Klan virágzott, és láthatatlan birodalma hamarosan már nem kevesebb mint háromszázezer tagot számlált a fehér társadalom minden rétegéből, akik gondoskodtak róla, hogy a régi rabszolgatartó államokban továbbra is fenntartsák a rettegés légkörét. Célpontjaikat megkorbácsolták, elevenen megégették, meglincselték és megcsonkították. Kegyetlenségüknek ezrével estek áldozatul olyan feketék, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem. A végrehajtási törvények (Enforcement Acts) biztosította jogainál fogva az új republikánus elnök, Ulysses S. Grant katonákat küldött a régióba, hogy leszámoljanak a Klannal és a további, hasonló elvek alapján működő csoportokkal. 1875-ben Grant aláírt egy polgárjogi törvénycsomagot (Civil Rights Act), amely megtiltotta a faji diszkriminációt a közintézményekben - ideértve a közlekedési eszközöket - és a bíróságokon. Grant, aki egykor hajlott rá, hogy eleget tegyen a rabszolgatartó államok kívánságainak, és maga is egy rabszolga-tulajdonost vett feleségül, azonkívül James Buchananre és Stephen Douglasre szavazott, mostanra az utóbbiak ádáz ellenségévé vált. 1885-ig élt, vagyis elég sokáig ahhoz, hogy a saját szemével lássa, amikor 1883-ban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Civil Rights Actet, s visszavonja a Tizenharmadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítésben biztosított azon tételeket, amelyek elvileg védelmet nyújtottak volna a faji alapú megkülönböztetéssel szemben; azt azonban már nem élte meg, hogy a Klan, amelynek a tevékenységét legfeljebb megakasztani sikerült, később nagyobb lendülettel térjen vissza, mint korábban valaha.

Vajon mitől lesz igazán szép a karácsony? Mi magunk nemesítjük meg az ünnepet, vagy az tesz ránk olyan hatást, hogy a legelőnyösebb arcunkat csalogatja elő? Mi marad meg jobban bennünk, a vidám és önfeledt percek, vagy ha valami beárnyékolja a várva várt pillanatokat? A kötet szerzői az erdélyi havasoktól a második világháború színterén át a polgári szalonokig kísérnek el minket és elevenítik fel legemlékezetesebb karácsonyaikat. A kötetben Ady Endre, Benedek Elek, Berde Mária, Füst Milán, Gulácsy Irén, Heltai Jenő, Jókai Mór, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Neubauer Pál, Örkény István, Petelei István, Salkaházi Sára, Sipos Domokos, Szabó Magda, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi Jenő és Tömörkény István novelláit gyűjtöttük egybe.