Vajon mitől lesz igazán szép a karácsony? Mi magunk nemesítjük meg az ünnepet, vagy az tesz ránk olyan hatást, hogy a legelőnyösebb arcunkat csalogatja elő? Mi marad meg jobban bennünk, a vidám és önfeledt percek, vagy ha valami beárnyékolja a várva várt pillanatokat? A kötet szerzői az erdélyi havasoktól a második világháború színterén át a polgári szalonokig kísérnek el minket és elevenítik fel legemlékezetesebb karácsonyaikat. A kötetben Ady Endre, Benedek Elek, Berde Mária, Füst Milán, Gulácsy Irén, Heltai Jenő, Jókai Mór, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Neubauer Pál, Örkény István, Petelei István, Salkaházi Sára, Sipos Domokos, Szabó Magda, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi Jenő és Tömörkény István novelláit gyűjtöttük egybe.

E kötetbe olyan munkáim kerültek, amelyekből filmek s tévéjátékok forgatódtak, esetleg éppen azért íródtak, hogy a nagy ezüstvászonra, avagy a képernyőre kerüljenek. A rendezők vezényszava az ENNYI! - leállhat a kamera és a hangrögzítő. Esetemben a cím második jelentése: íme az utolsó Karcsú Könyv, tízet terveztem, annyi lett, slussz, vége. Vámos Miklós Karcsú Könyvek - Pontos történetek A Karcsú Könyvek kisregényei elég tömörek ahhoz, hogy beleférnek az erre a célra tervezett szilfid kötetekbe. Belecsúsztathatók retikülbe, zsebbe, autóstáskába, és erőfeszítés nélkül tarthatja őket a legkisebb női kéz is, nemcsak otthon, hanem vonaton, autóbuszon, villamoson, strandon, repülőn, de akár sorban állás idején is. A vastagkönyvfóbiában szenvedő olvasók minden bizonnyal örülnek nekik. A rövidebb terjedelem fokozott pontossággal párosul, ezekből a szövegekből a szerző mindent kihúzott, amit emberileg és művészileg lehetségesnek ítélt, s kifejezik mindazt az értéket és örömöt, amivel a korszerű próza kedveskedhet a befogadóinak. A sorozatban megjelent: Ötvenhét lépés (2022) Palackposta (2022) Visz a vonat (2023) Teendők halálom után (2023) Ki vinné haza (2024) Cím nélkül (2024) Utána tánc (2025) Tollseprű (2025) Kerülő (2026) Részlet: Pusztán azért, mert valakinek a mondataiból olykor hiányzik az állítmány, még nem biztos, hogy nem állít semmit. Esetleg épp ellenkezőleg: túl sok mindent szeretne kifejezni egyszerre. Ámbár tanár úr képes végigbeszélni az egész órát anélkül, hogy egyetlenegy mondatát befejezné. Minden reggel pontban hatkor kel, noha menetrendszerűen fölébred négykor és ötkor is. Forró zuhanyt vesz, majd jéghideget, a víz tűszúrásait mélyről jövő horkantásokkal viseli, e harsány hrrrrrrrrr! ellen az apja, idősebb Baradlay Rómeó, már sokszor tiltakozott: Miért kell nekem a te hörgésedre riadnom legszebb álmaimból? Ifjabb Baradlay Rómeó mindig elnézést kér, ám másnap reggelre tökéletesen megfeledkezik erről, csupán a hrrrrrrrrr! utolsó harmadánál jut eszébe, akkor magába fojtja, amennyire tudja. Ha már elkezdted, fejezd be, te tökfej! - kiáltja az apja a rabicfalon túlról. Időközben fölkelt, a konyhában szorgoskodik. Mire sötétszürke, mellényes öltönyében kidöcög a konyhába, az apja elkészítette a teát és a vajas pirítóst. Leülnek a két hokedlire, szertartásosan jó étvágyat kívánnak egymásnak. Ámbár tanár úr az öreg Pacsirta rádió hangjelzéséhez állítja, majd fölhúzza Omega zsebóráját, mely ebben a családban érettségi ajándékként száll apáról fiúra. Nincs kinek továbbadja, gondolja idősebb Baradlay, ahányszor meglátja. Kis ideig csak a sült kenyerek ropognak, majd az apa megjegyzi: Na, megint egy jó hosszú nap kezdődik! A fiú pedig hozzáfűzi némán: És van pofád ezt most megint, immár háromezer-ötszázhatvannyolcadszor! Egyszer kiszámolta, hányadik kettesben elköltött reggelinél tartanak az anyja halála óta. Ámbár tanár úr bízik a számokban. A Pitagorasz-tételben még sosem csalódott, ánégyzet plusz bénégyzet mindig cénégyzet, ha szocializmus, ha kapitalizmus, ha fasizmus... de csitt! tanárember a politikával inkább ne... soha.

1356 nyarán lejár a Velencével kötött nyolcéves fegyverszünet. Lajos király eddig sem tétlenkedett: a nápolyi hadjáratokat követően hadakozott a litvánokkal, a tatárokkal és a szerbekkel, miközben új törvényeket bocsátott ki, és tovább építette, erősítette a Magyar Királyságot. Most azonban eljött az idő, hogy ismét a Tengermellékre összpontosítson, és újból felvegye a harcot a kalmárköztársasággal - méghozzá elszántabban, mint valaha. A tét óriási, hiszen immár rég nem csupán Zára és környéke felszabadítása a cél. A Dalmáciáért folyó, egyre kiterjedtebb harcokban feltűnik Bátor Szilárd, aki Nápoly óta nem vett részt ütközetben. Oldalán ott harcolnak olyan régi, jól ismert bajtársak, mint a horvát Zlatan, a kun Böngér, Szolnoki Pista, Toldi Miklós és Lackfi Palkó, mellettük pedig számos új szereplő is felbukkan a regény lapjain. Mindnyájan bábuk egy véres sakktáblán, a játszmát pedig a hatalmasok irányítják. Bíró Szabolcs regényfolyamának tizedik része, a Daliás dekádok-trilógia nyitókötete a XIV. századi magyar történelem ötvenes éveinek eseményein, azok közül is elsősorban a majd két éven át húzódó, Velence elleni hadjáraton kalauzolja végig az olvasót. Részlet - Nem ezért jöttem - mondta a király, és lassan végighúzta ujját a térképen. - Én nem egy várost akarok. Nem is kettőt. Francesco érdeklődve hallgatott. - Én azt akarom, hogy a Serenissima végre megértse: a Tengermellék nem az övé. Ha azonban továbbra is Dalmácián tartja a kezét, hát tessék, megkóstoltatom vele a saját főztjét: rátelepszem a Terra Fermára, és nem mozdulok innen egy tapodtat sem. Ahogy beszélt, egyre izgatottabbnak és fenyegetőbbnek tűnt. Alig emelte fel a hangját, a sátorpalotában mégis érezhetően nőtt a feszültség. - Beveszek minden egyes várat - közölte Lajos, továbbra is a földabrosz fölé görnyedve. - Elfoglalok minden egyes várost, amelyet Velence birtokol. Az itteni nép már most menekül. Helyes: elnéptelenítem a vidéket, kiürítem a kalmárköztársaság éléskamráját. Ha nem hajolnak meg az akaratom előtt, akkor nem hagyok nekik semmit, és visszaszorítom őket a tengerbe, hogy végül már csak a városuk marad, ahol egymást falhatják fel. A velencei vér - kapta fel díszes ezüstkupáját, a benne lévő bort szenvedélyesen a térképre locsolva - vörösre festi majd a tengert... Padova ura lassan bólintott. Most már valóban látta a tervet. (...) Ez nem pusztán harcos király, futott végig a hideg borzongás Francesco da Carrara hátán. Ez egy sárkány, aki felperzsel maga előtt minden ellenállást...

Iglódi Csaba a Dreher család négy generációja után egy másik legenda köré szőtt regényt. A Gerbeaud név hallatán mindenkiben ízemlékek törnek fel, krémesek és roppanós cukorrétegek, sütemények és a szájban lassan szétolvadó csokoládék és bonbonok. Egy ikonikus cukrászda hangulata és illatai. De vajon mennyit tudunk a fogalommá vált név mögötti családról? Egy biztos; miután elolvastuk Iglódi regényét - ami behúz és ott is marasztal a 19. század második felében -, egy egész korszakot fogunk sokkal, de sokkal jobban ismerni. Vegyünk egy céltudatos, szorgalmas és nem utolsósorban tehetséges fiatalembert. Kövessük nyomon, míg Svájcban, Párizsban és Bécsben cukrászati trükköket és fortélyokat les el, ízletes finomságokat kísérletez ki. Életét bolondítsuk meg kalandokkal, és mindenképp fűszerezzük meg szerelemmel. Ne aggódjunk, hogy túl édes lesz, mert a féltékenység, az árulások és csalódások mindig hagynak némi keserűséget maguk után. Hősünk addig nem nyugszik, amíg az ízek össze nem érnek, és a megálmodott vállalkozást valóra nem váltja. A siker illékony jószág, könnyen lába kél. A fél szemünket mindig a tűzhelyen kell tartani, hiszen a tej is akkor fut ki, amikor lanyhul a figyelem. Pont úgy, ahogy a szerencse is hajlamos elpártolni, különösen akkor, ha az irigyeink magukhoz csalogatják. Iglódi Csaba megszállott mesélő. Olyan élvezettel kalauzolja az olvasót a Genfi-tó partjára, mint kávéillatú cukrászdákba, forró sütők elé vagy éppen szivarok és habzó sörök mellett kötött férfias egyezségek helyszínére. Ott lehetünk a tejcsokoládé és a macskanyelv hódításának kezdetekor, egy vállalkozás megszületésénél és egy családdá válás meghitt pillanatainál éppúgy, mint az üzleti élet szövevényes és néha gátlástalanul aljas jeleneteinél. A megfontolt üzleti és az ösztönös szívügyi döntések, de legfőképp a teret követelő tehetség regénye a Gerbeaud-rapszódia. Engedjük, hogy elcsábítson, ízlelgessük lassan, és hagyjuk, hogy egy valaha lehetett világba repítsenek a lapok. Mert egy jó regényből, akárcsak a jó csokoládéból, a sok sem elég. Részlet a könyvből: Két cukrász, három segéd, két inas, két kiszolgáló a pult mögött, egy az asztaloknál, egy pénztáros, egy raktáros. Belőlük állt a csapat. A karmester pedig, aki irányította őket, az üzletvezető volt. Összesen tizenhárman feleltek a Gerbeaud és Weiss név alatt hamarosan megnyíló ékszerdobozért. Émile pontosan úgy beszélt magáról, ahogy a Saint-Étienne-i újságok megírták a történetet. Talán még azt is elhitte, hogy maga a császár igyekezett őt Bécsben tartani... Deprimont olyan tökéletes legendát épített köré, hogy azt már csak elrontani lehetett. Gerbeaud röviden beszélt a barátjáról, Weissről, és említette Esthert, a menyasszonyát. Johannes Ramseyer repesett a boldogságtól. Kerek arcán boldogság tükröződött. Émile végül azzal a meggyőződésével lelkesítette az alkalmazottakat, amiben mindennél jobban hitt. - A mi álmunk - itt Weissre nézett - a visszatérő vendég. Az, aki nem csak kipróbálja a csokoládéinkat és a süteményeket, hanem újra és újra megkívánja őket. De nemcsak magára gondol, hanem a szeretteire is, akik talán annyira messzire laknak, hogy nem is tudnak eljönni hozzánk. Ő viszont útba ejt minket, és hazaviszi a termékeinket. Körülnézett a teremben. Lassan fordította csak körbe a fejét. Ügyelt arra, hogy - ha egyetlen pillanatra is, de - mindenki szemébe belenézhessen. Fáradt, de csillogó tekintetekkel találkozott. Utolsónak Werther asszony maradt. Valamennyien készen álltak arra, hogy csatába induljanak a város kegyeiért. - Ugye tudják, hogy miért nyitják ránk majd újra és újra az ajtót? Valamennyien megtanulták a leckét. Volt, akinek ez könnyebben ment, akadt, akinek csak sokadszorra, de a végére már mindenki tudta. Az inasok is ugyanúgy, mint az üzletvezető asszony. - Miattunk - mondták csaknem egyszerre. A férfiak inkább dörmögve, a nők a maguk csendesebb módján. Senki sem mondta nekik, de szinte egyszerre húzták ki magukat. - Nem hallom! Eresszék ki a hangjukat! A következő ,,miattunk" már felharsant, és kihallatszott az üzletből. A várakozók összenéztek. Nem tudták mire vélni a hangoskodást. - Igen, maguk miatt. A vendégnek éreznie kell, hogy nálunk nemcsak várják, hanem vissza is várják őket. - Azt is, aki csak egyetlen frankot költ el? - kérdezte az egyik pénztáros. - Pontosan. Néhány arcon értetlenséget látott. Elővette a zsebóráját. Ránézett, és megállapította, hogy maradt még néhány percük a nyitásig. - Akkor is, ha csak egyetlen frankot költ, vagy még kevesebbet. Akkor is, ha egy egész polcnyi édességgel távozik, és akkor is, ha egyetlen süteményt rendel. Sőt! Különösen akkor. Mert a szegény ember pénzét sokkal jobban meg kell becsülnünk, mint a gazdagokét. Weiss a barátja mögött állt. Egyetértően bólintott, előrelépett, és azzal a mozdulattal át is vette a szót. - A legfontosabb szabályt már hallották, de azért van még néhány. Tiszta körmök. Tiszta kesztyű. Tiszta pult. Pontosan kiszámolt visszajáró. Nincs vita a vendéggel. Nincs türelmetlenség. Ha valaki tanácstalan, segítünk. Ha valaki várakozik, észrevesszük. - És ha valaki elégedetlen? - kérdezett közbe az egyik kiszolgáló. - Akkor különösen figyelünk rá. Azzal, hogy elégedetlen, a legtöbb esetben rajtunk segít. Szünetet hagyott, hogy mindenki alaposan megemészthesse azt, amit mondott. Aztán ugyanott folytatta. - Mindenkinek tudnia kell, hogy nálunk a legjobbat kapja. Sokan jönnek majd be hozzánk, mert a barátom híre megelőzött bennünket. Gerbeaud felé fordult, meghajolt az irányába. A lényeg csak ezután következett. Emelt hangja betöltötte a vendégteret. - Ez az előnyünk, de csak akkor ér valamit, ha élünk vele. Az itteni emberek keményen dolgoznak. Önök tudják a legjobban, hiszen nálam sokkal jobban ismerik a szomszédaikat. Nem szórják a pénzüket. De ha már költik, akkor ott fogják, ahol figyelnek rájuk. Ahol a kedvükben járnak. Ahol a csokoládé mellett jó szót is kapnak. A jó szónak ára nincs, de értéke van. Az alkalmazottak összenéztek. A tartásukon is látszott, és az arcuk is arról árulkodott, hogy mindent megtesznek majd. ,,Járjanak a vendégek kedvében, de vigyázzanak a méltóságunkra!" Gerbeaud-tól legalább ezerszer hallották ezt az intelmet. Már álmukból felkeltve is el tudták mondani. Együtt és egyenként is részesei akartak lenni annak a történetnek, ami a következő percekben kezdődik majd.

Sin Szerjon élete a történetek körül forog. Nap mint nap rengeteg ember keresi fel régimódi asztalkáját egy hívogató kis kávézóban, hogy megossza vele az életét és választ kapjon a problémáira, a fiatal nő ugyanis tarot-kártyát vet. Amikor azonban érkezik egy titokzatos megkeresés, Szerjon élete felfordul: rájön, hogy ahhoz, hogy másokon segíthessen, először a saját életének kérdéseire kell válaszolnia. A könyv az olvasót is belső utazásra hívja: inspiráló, megható történet önmagunk megtalálásáról, belső erőről és arról, hogy az álmaink nem véletlenül születnek meg bennünk. Részlet a könyvből: - A tarot nem megváltoztathatatlan végzet, hanem útmutatás és tanács. Ha az önök számára kedvezőtlen lapok jönnek elő, és hajlandók együtt dolgozni ezeken az akadályokon, a jövő is alakítható. Ne aggódjanak túlságosan. Egyenként fordítottam fel a kártyákat. A hölgy kedvesen bólogatott. Arra gondoltam, hogy olyan, mint egy apró madár, akit még soha nem ért sérülés. Átfutott rajtam a sejtelem, hogy talán az első sebet éppen ez a férfi ejti majd rajta. A vidám és tiszta lelkű kismadarak gyakran elveszítik a ragyogásukat, amikor olyasvalakit szeretnek meg, aki nem viszonozza az érzéseiket ugyanolyan hévvel. Amikor darabokra hullik az a rendíthetetlen hit, hogy a szeretet, amit adnak, ugyanakkora vagy még nagyobb mennyiségben tér vissza, akkor gyakran az önképük is vele omlik. Egész addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki képes ezt a hitet megőrizni. Néha azonban egyes nők kismadárból rózsává alakulnak. A megsebzett madár helyén törékeny, mégis tövises rózsa bont szirmot. Ezek az érzékeny, ártatlan nők újra és újra elveszítik a fényüket, majd visszaszerzik, aztán megint elveszítik, és közben valami egészen új lénnyé formálódnak. Nem tudom, nevezhető-e fejlődésnek, mert a változás nem mindig jó irányú. - Hm... a jelenlegi helyzetük... kissé nehezen értelmezhető - mondtam a lapokra nézve. - Mintha lenne benne némi bizonytalanság. A férfi talán úgy érzi, hogy ez a kapcsolat túl érzelmes... - Mi? Tényleg? Szívem, komolyan így gondolod? A nő játékosan oldalba bökte a párját. Nem fog válaszolni. Talán nem is érzi szükségét annak, hogy válaszoljon. Ekkor ismét rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. A vibrálása éppolyan volt, mint a bennem feszülő nyugtalanság. - Ugyanakkor a kérdező szerint túlságosan higgadt a kapcsolat. - Pontosan! - A férfi inkább megfontolt, kiegyensúlyozott típus, olyan ember, akinek nincsenek nagy érzelmi kilengései. Úgy érzem, a kérdezőt kissé gyerekesnek és csapongónak látja. Ez, ha igaz, éppen az ő bája. Ebben nincs semmi rossz. - Tényleg ennyire éretlennek tartasz? A nő rosszalló pillantást vetett a férfira, ám ajkán szeretettel teli mosoly ült. Közben a második rezgés is abbamaradt. Az életben a problémák, váratlan események és balesetek nyolcvan százalékát az időzítés okozza. Így annak is oka van, hogy most nem tudom felvenni a telefont. Valamiféle különös időzítés úgy ítélte meg, hogy a kettőnk útja ebben a pillanatban nem ugyanabba az irányba tart. Így akartam gondolni erre. Mert ha nem tennék, legszívesebben azonnal elküldeném az előttem üldögélő, enyelgő szerelmespárt. - Tehát önök... a jövőjük...

Oxeye, a bájos tengerparti üdülőváros népe felbolydul, amikor Zoe Copeland, a harmincas, egyedülálló anyuka megvásárolja a környék legelhagyatottabb házát. A Marly házaként ismert épület igazi kacatbirodalom: korábbi tulajdonosa kényszeres gyűjtögető volt, ezért a szobák mindenféle ócskasággal vannak telezsúfolva, a bútorok ódivatúak, a rosszul szigetelő ablakokon pedig besüvít a szél. Zoe azonban egyetlen dologra vágyik: hogy kislányával, Flóval együtt végre otthonra találjon. Pénz nélkül és teljesen egyedül belevág a kis ház felújításába, ám hamarosan kiderül, hogy a környék tartózkodó lakói ott segítenek, ahol tudnak, és akad a városkában egy kezdetben mogorva, ám melegszívű férfi, aki megdobogtatja Zoe szívét. Néhány dolog azonban rejtély marad: miért hagyták korábban így magára Zoe álomházikóját? Lehetséges-e, hogy kincsek rejlenek a kacatok között? És ki lehet az a Marly? Amy Matthews szeretnivaló, megható regényének minden olvasó könyvespolcán ott a helye, aki valaha is álmodozott saját kincsesházról. Részlet a könyvből: Úgy éreztem magam, mintha legalább egy évszázadot utaztam volna visszafelé az időben. A távolabbi falnál fatüzeléses tűzhely gubbasztott, mint valami alvó állat; modernebb főzőlapnak vagy netán mikrónak nyoma sem volt. A helyiség az épület teljes szélességét elfoglalta, olyan hosszú volt, mint a mosókonyha és a fedett terasz együttvéve. A méretes fa étkezőasztal tele volt mindenféle holmival, alatta egy kicsorbult fehér mosogató bújt meg kilógó csöveivel. A falakat mutatós porcelántányérok ékesítették, alattuk apró rézkampókon teáscsészék lógtak. A kandallót nagy tolóablakok fogták közre, de spalettáik mind csukva voltak. Sötét, szomorú volt ez a konyha; letűnt idők emlékét őrizte. És mégis... valami megfoghatatlan érzésem támadt, mint amikor megláttam azokat a kerek ablakokat. Mintha beléptem volna egy történetbe, de nem tudtam, vajon most kezdődik-e, vagy már réges-rég lezárult. Megcsodáltam egy csokorra való fakanalat, melyek egy cserépkancsóban díszelegtek. Ha eltűnnének innen a felesleges kacatok, és rend és tisztaság uralkodna, akkor akár Marilla Cuthbert konyhája is lehetne az Anne a Zöld Oromból című könyvből. A tűzhelyen ott sisteregne a nagy fekete teáskanna, a vendégek fogadására pedig előkerülnének a kecses porceláncsészék. A tisztára súrolt asztalnál ott üldögélne Anne Shirley, és tanulna meg a cseresznyevirágból szőtt menyasszonyi fátylakról cseverészne... - Kicsit sötét - mondta Jake, kezét levágott szárú rövidnadrágja zsebébe csúsztatva, és a mennyezetről csüngő két csupasz villanykörtére hunyorogva. - Ezeken a körtéken korábban tejüveg lámpaernyők voltak. Szép, rózsaszín pöttyösek, csak már rég összetörtek. De biztos lehet ilyet találni a neten. Fújtam egy nagyot. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem. Egy pillanatra olyan erősen hatalmába kerített a fényesre suvickolt, meghitt Zöld Orom-stílusú konyha víziója, hogy még a sok ócskaságot és a helyiség zordságát is felülírta. - Manapság mindenki újat akar mindenből - folytatta Jake. - Senkinek nem kellenek ilyesféle régi lámpaernyők, úgyhogy olcsón meg lehet kapni. De jól illettek ide, kereshetnél valami hasonlót. - Úgy látom, sokat tudsz a házról. - Felnéztem a piszkos kábelen lógó égőkre. A lámpaernyő volt a legkisebb bajom a helyiséggel. A falakon annyi ázásnyom látszott, hogy azt is nehéz volt megállapítani, milyen színű lehetett a tapéta; a sötét foltoktól alig tudtam kivenni a virágos mintát. - Hogyhogy ennyire tájékozott vagy? - Ez egy kisváros - felelte egykedvűen. - Mindenki tud mindent a másikról.

Western meseregény állatszereplőkkel: zseniális! Bíró Szabolcs olyan meleg szívvel ír róluk, mint amilyen embernek ismerem őt. Köszönöm az élményt! M. Kácsor Zoltán író, a Zabaszauruszok, a Garázs bagázs és Az utolsó dzsinn című sorozatok szerzője Porfészek vadnyugati városkájában a rendre a bagoly ügyel, a bankot a borz igazgatja, a szalont pedig egy mormota vezeti. Ide érkezik meg Csibe Csibész, aki egy titokzatos ládát vonszol maga után - de Porfészekből hamar menekülnie kell. Vele tart új barátja, Borsócsempész, a pézsmapocok, útközben pedig további társak szegődnek melléjük: Arnold, a gyáva ló és Nyulanda, a vakmerő nyuszilány. A kis csapat utazásra indul a peremvidéken, ahol izgalmas kalandok során ismerik fel, hogy akár a legkisebb hős is képes változást hozni a világba. Bíró Szabolcs nem először ír könyvet a legfiatalabb olvasóknak. Sárkányos meséi az óvodásoknak szólnak, míg az Elveszett csillagok című regénye a kiskamaszok körében arat sikert. Vadnyugati gyerekregénye most a kisiskolásokat hívja felejthetetlen kalandra. Részlet A csibe felhúzta a fél szemöldökét. Nagy, mohó kortyokkal kiitta a vizet, majd miután lecsapta a pultra a poharát, talpra ugrott a bárszéken. Villámgyorsan megpördült, miközben előrántotta saját maga által készített fapisztolyát, és egy szempillantás alatt hatot lőtt vele. A fapisztolyból kiröppenő száraz borsógolyók egyenként eltalálták és félbe is törték a vadnyugati fogadó szekérkerék csillárján mind a hat gyertyát. Mindenki elhallgatott, még a gila sem pengette tovább a gitárját. A csibefiú megpörgette a fapisztolyt, majd határozott mozdulattal visszaszúrta az övén függő tokba. (...) - A nevem Csibész - mondta. - Csibe Csibész.