„Ma Magyarországon hetente egy nő hal bele a családon belüli erőszakba, és élete során minden ötödik nő válik szexuális zaklatás áldozatává.”
minden ötödik nő válik szexuális zaklatás áldozatává.” Hercsel Adél 1989-ben született Győrben, jelenleg Budapesten él. Az ELTE BTK szlavisztika szakán diplomázott, miközben Eötvös Collegista volt. 16 éves kora óta publikál, főként kulturális, közéleti és gazdasági témájú cikkeket. Több mint 4 éve a HVG munkatársa. Egy 3 és fél éves kislány, Rozi anyukája. A terhességről és az anyaságról szóló, rendhagyó babanaplója, az AnyukaLand 2015 júniusában, a hűtlenségről és a megcsalásról szóló riportkönyve, a Magyar szeretők pedig ugyanazon év őszén jelent meg. Jelenleg újságíróként is kiemelten fontos, már számos cikkében feldolgozott témájáról, a bántalmazásról ír riportkönyvet.

Mit gondol, a 2017-es évben valamiért tényleg megugrott a szexuális erőszak bűncselekmények száma, vagy csak a sajtóérdeklődés miatt érezzük így?

Emelkedésről valószínűleg nincs szó, inkább az ősszel kipattant Weinstein-botrány hatására láthatóvá vált a jéghegy felszíne. Ám ettől függetlenül a szexuális bűncselekmények és a bántalmazás terén, mind itthon, mind nemzetközi szinten továbbra is hatalmas a látencia. Ma Magyarországon hetente egy nő hal bele a családon belüli erőszakba, és élete során minden ötödik nő válik szexuális zaklatás áldozatává. Ebből is látszik, hogy a társadalmilag milyen mélyen beágyazott jelenségről beszélünk.

Milyen a természete egy szexuális bűnözőnek, milyen a profilja? Lehet egyáltalán általános képet leírni róla? Miben más a nők/férfiak elleni elkövető, mint a gyermekeket bántalmazó?

A bántalmazóknak alapvetően két típusa van. Az elvetemült szexuális bűnözők, kéretlenül fogdosók, nyúlkálók, ezt-azt odadörzsölők, illetve nemi erőszaktevők egy részét maga a szex, a közösülés visszafojthatatlan vágya hajtja. Az illető olyannyira túl van pörögve szexuálisan, bármi áron ki akar elégülni, hogy képtelen megvárni, amíg a másik önként odaadja magát. A másik csoportot, - és lényegesen ez a nagyobb -, elsősorban a hatalom, az uralkodás, az elnyomás vágya motiválja, és ilyenkor a szex legtöbbször eszközként kerül a képbe. ’Még azt is megtehetem vele, hogy erőszakosan közösülök vele’ – valami ilyesmi járhat a bántalmazó fejében.

Mik azok a jelek, amikből egy szülő észreveheti, hogy a gyereke szexuális visszaélés áldozata lett? Vannak-e speciális módszerek, amelyekkel ez kideríthető (egészen pici gyerekeknél is, akik még nem beszélnek, a nyilvánvaló esetleges sérüléseken túl)?

Frusztráló, de itt sincs általános aranyszabály, minden gyerek másként reagál az őt ért inzulzusokra. Viszont van számos dolog, amit a szülő a gyermeke védelmében megtehet. Például megtaníthatjuk a bugyi szabályt, ami nagyjából arról szól, hogy a gyerekkel együtt megfogalmazzuk: ki, hol és hogyan érhet hozzá. Fontos az is, hogy elmondjuk: a gyerek teste csak az övé, kizárólag ő rendelkezik felette, bármikor jogában áll még a szülei pusziját, ölelését is elutasítani. Ugyanúgy már egészen pici, bölcsődés, kiscsoportos kortól lehet beszélgetni a testről, a testrészekről, arról, hogy mi mire való, a gyerek és a felnőtt test miben más, stb. Amit szintén minden szülőnek át kellene adnia, hogy nem csupán fizikai fájdalom létezik, hanem lelki is, továbbá azzal is rengeteget árthatunk, hogy ha rosszul, vagy az engedélye nélkül érintünk meg valaki mást.

Amit szintén megtehetünk, hogy figyelünk a gyerekre: nem faggatjuk, de következetesen, naponta megkérdezzük tőle, hogy a gondozói, a pedagógusok, a felnőttek, akinek a gondjaira bíztuk, hogyan bánnak vele, hogyan beszélnek vele, mit csinálnak a közös órákon, foglalkozásokon. Ezen túl, a Facebook és az internet világában nyugodtan csekkoljuk le, kérdezzünk utána az edző bácsinak/néninek, a tanároknak, mindenkinek, akivel a gyerekünk érintkezik. Persze nem kell sztalkerré válni, de vigyázó tekintetünket a családi, rokoni, baráti társaságban is őrizzük meg, mert sajnos a bántalmazások többsége „házon belül” történik. Valaki túl sokáig, nyugtalanítóan bámulja a gyerekünket? Furcsán érinti meg? Rossz érzésünk van? – Figyeljünk, kérdezzünk, és ha úgy van, cselekedjünk, a legkisebb gyanú esetén is. Inkább legyen belőle kínos beszélgetés, és félreértés, mint életre szóló trauma a gyerekünknek.

Miért van az, hogy sok gyermeknek természetes az abúzus? A legtöbbjükben talán nem is tudatosul, hogy amit tesznek vele (családtag), az természetellenes.

Itt alapvetően az a kérdés, ha ilyesmi történik, a gyerek mért nem mer róla beszélni, miért csak minden huszadik esetről értesül az áldozaton és az elkövetőn kívül egy harmadik személy is? Az önáldozathibáztatás tipikus reakció, nem csak a gyerekeknél, hanem a felnőtteknél is: amikor az abúzus elszenvedője magában keresi a hibát, és bűntudatot él meg. Ezen túl a gyereket (és a felnőttet is) nagyrészt a bevallás következményeitől való félelem tartja vissza: ha elmondja, hogy mit művelt vele az edző, a zenetanár, a tanár, a szakkörvezető, akkor mi lesz? Kiközösítik? Megszégyenítik? Retorziók érik? Hiszen, ha kitálalna, azzal egy olyan személynek ártana, aki jóval fölötte áll a hatalmi hierarchiába, ráadásul a helyzet akkor a legnehezebb, ha az elkövető egy sokak által szeretett, az adott közösségben köztiszteletben álló személy. A bántalmazott gyerek ilyenkor mérlegel: ha bevallja, akkor ő nem kerül majd be a kezdő csapatba, leültetik a kispadra, nem indulhat a versenyen, rosszabb jegyet kap, más kapja meg a kitüntetett figyelmet, stb. Sőt, ilyenkor az a rettegés is benne van a pakliban, hogy a gyerek a bántalmazót magára haragítja, ami csak még durvább bántalmazást, és további rossz tapasztalatokat eredményez.

Sok szülő miért nem hisz a gyerekének, ha az elmondja neki, hogy „apa” vagy Béla nagybácsi molesztálta őt? Hogyan győződik meg erről, milyen módszereket alkalmaz a pszichológus, jogi szakember?

Mert a szeretett, cukifej nagypapáról, nagymamáról, nagybácsiról, családi barátról még nehezebben hisszük el, akit ugye ismerünk ezer éve, és különben is adott kölcsön az építkezésre, mint a Gizi bácsiról, a rajztanárról, vagy Béla néniről, a sakk-edzőről. És ugye sosem szabad eléggé lebecsülni a tagadást, és a „mi egy tökéletes család vagyunk, nálunk ilyesmi nem történik” hipokrita kifele bizonyítás kényszerét a magyar társadalomban. Másrészt, rávallani a molesztáló pedagógusra vagy bébiszitterre, na, ehhez képest a gyereknek még félelmetesebb belegondolni abba, hogy mi lesz, ha a saját anyukája és apukája, az egyes számú referenciaszemélyek leszek azok, akik nem hisznek neki. Hiszen ha a saját szüleim nem állnak ki mellettem, akkor ebben a rohadt világban tényleg senki nem lesz, aki megvédjen, és kiálljon mellettem. Mi ez, ha nem a tökéletes kiszolgáltatottság és talajvesztettség állapota? Továbbá a családon belüli gyerekbántalmazás azért is forró krumpli, mert a gyerek ilyenkor, a legtöbb esetben érzelmileg kötődik ahhoz, aki molesztálja.

Miért nem hisznek általánosságban (közvélemény) sokszor az áldozatoknak? Miért vagyunk áldozathibáztatók?

Mert imádunk feketén-fehéren gondolkodni, és szeretünk naivan hinni abban, hogy a világ igazságos, és ez a sok szörnyűség nem történik meg. Vagy ha meg is történik, akkor máshol, tőlünk jó messze. Pedig megtörténik, ráadásul döbbenetes gyakorisággal. És a biztonsági őr tétlenül nézi végig, ahogy a drogériában egy nőt éppen laposra vernek.

Hogyan tud segíteni a pszichológus, jogi szakember az áldozatoknak? Milyen módszerekkel dolgozik, és mennyire mondhatók ezek sikeres vállalkozásoknak? Feldolgozható egy ilyen trauma?

Nem vagyok szakember, így csak nagyvonalakban ismerem a szakemberek segítő módszereit. Azt viszont biztosan tudom, hogy a trauma feldolgozható. Rengeteget kell dolgozni érte, és nem lehet eléggé hangsúlyozni: ha megtörtént a feldolgozás, és kellő távolságra vagyunk az abúzustól, a továbbiakban is nagyon résen kell lenni, az önismeretet pedig nem lehet eleget pallérozni. A jó önismeret védőpajzs lehet, ami segít az énhatáraink meghúzásában, az önérvényesítésben és a megküzdési stratégiák hatékony működtetésében. Ha jól működik a rendszer, immunisabbak leszünk a bántalmazókkal szemben. Ettől függetlenül az áldozattá válás soha, semmilyen körülmények közt nem az áldozat felelőssége!

Mit tehet az az áldozat, akinek nincs anyagai háttere vagy lehetősége megfelelő szakemberhez fordulni? Van-e olyan módszer, amellyel saját erőből tudja „gyógyítani” magát?

Az áldozatok számára a szaksegítségen túl a legnagyobb gyógyír az értő tanú. Az értő tanú pedig az a személy, aki visszaigazolja nekünk, hogy az abúzus megtörtént velünk. Az értő tanú nem kérdőjelez meg, és nem hibáztat téged, hanem meghallgat, és maximálisan együtt érez veled. Nem bagatellizál el semmit, hanem elmondja, hogy milyen erős és bátor vagy, amiért beszélsz róla, és képes vagy szembenézni azzal, ami történt veled, illetve teszel azért, hogy feldolgozd a traumát. Az értő tanúk csodákra képesek, legyetek ti is minél többször értő tanúk mások életében!

Fotó: Gregus Máté

Máramarosi Lili, Szabó Tibor Benjámin (szerk.)
Az Athenaeum vállalatcsoport alapítója, a könyvesboltosból lett nyomdász és könyvkiadó 1859-ben "Emich Gusztáv Nagy Képes Naptára" címmel életre hívott egy olyan kalendáriumot, amely, azon túl,...
Frank Schätzing
Emlékszünk még Frank Schätzing RAJ című regényére? A német mester egyetlen képből bontja ki az egész világra kiterjedő ökokatasztrófa és a megvadult természettel szemben vívott emberi küzdelem történetét:...
Jonas Jonasson
Fordította: Kúnos László
Mi jöhet még Allan Karlsson életében? A jó öreg százévesnek, bizony, maradt néhány kaland a tarsolyában.

Az egész egy hőlégballonos túrával és három üveg pezsgővel kezdődött. Allan és Julius...
Jodi Picoult
Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ