Pszichiátriai asszisztensként miért választotta szakterületének a traumatizált gyerekek gondozását?

 Mindig fiatalokkal akartam foglalkozni, és ha az ember a gyerekek mentális gondozására szakosodik, nem tudja elkerülni a traumán átesett áldozatok sokaságát. A gyerekkori trauma szinte minden mentális betegség kockázatát növeli. A jelenlegi munkakörnyezetemben rengeteg nevelőszülőnél élő vagy örökbefogadott sérült gyerekkel találkozom, az ő problémáik gyakran szintén a traumás múltra vezethetők vissza.

 Mi indította arra, hogy a gyerekekkel szemben elkövetett abúzus mentális aspektusáról írjon disztópikus regényt? Miért gondolja, hogy ez a téma manapság különösen fontos?

 Inkább a történet talált meg engem, mint én a történetet. Hosszú ideje foglalkoztatott ez a sztori. Ahogy látom, napjainkban annak vagyunk tanúi, ahogy a társadalom megpróbálja elfojtani legsebezhetőbb csoportjának segélykiáltásait, ezért nagyon fontos, hogy a jelenséget feltárjuk.

 
Hogyan fogadták a regényt az amerikai olvasók?

 Széles skálán értékelték. Összeségében pozitív volt a fogadtatása, noha továbbra is megosztónak gondolom a könyvet. Sokan dicsérték olyanok is, akik egyébként a témájától idegenkednek, ami nagyon sokat jelent nekem. Voltak néhányan, akik nem igazán értették meg, hogy miért írtam egy ilyen regény, de, gyanítom, ez minden könyvvel megtörténik.

 
Hogyan látja, mi a traumatizált gyerekek gondozásának legfontosabb feladata?

Biztonságot teremteni számukra. Biztonságban érezni magunkat és tudni, hogy biztonságban vagyunk – az két különböző dolog. Egy krónikus traumán átesett gyerek esetében hosszú időt vesz igénybe megérteni, biztonságérzetet adni, ezzel kezdődik a traumatizált gyerekek kezelésének hosszú munkája.

És most néhány kérdés konkrétan a Lányok csöndjéhez kapcsolódóan. Volt valamilyen irodalmi inspirációja a könyv írásakor. Valamely más író stílusa, hangja, cselekményvezetési gyakorlata hatott az alkotói munkájára?

Cormac McCarthy olvasásával inspirálódtam, de a megszületett mű semmiben sem hasonlít McCarthyéihoz. Narratív inspirációként hatott rám a Soha ne engedj el!; a rossznak az a lassú kibontakozása, ami miatt folyton lapozni akarsz, az lenyűgöző.

A regény szereplői hihetetlenül erősek, és jól megkülönböztethető hangon szólalnak meg. Hogyan találta meg ezeket a figurákat?

 Igazából fogalmam sincs. Csak úgy megszülettek a fejemben. Elkezdtem őket írni, ők meg mentek a dolgukra, és azt csináltak, amit akartak – és ez csak ritkán egyezett azzal, amit én előre elterveztem.

Ha választania kellene, mit mond, a négy főszereplő közül melyik állt legközelebb szívéhez, és miért?

Nem tudok közülük választani. Talán Vanessa hasonlít leginkább a gyerekkori énemhez, egy mindenevő olvasó, aki ugyanakkor igényli az apai támogatást, jóváhagyást. Caitlin csak egy nagyon rémült gyerek, de komoly erővel rendelkezik, amiért csodálom őt. Szerettem volna olyan bátor és önazonos tízéves lenni, mint Janey, és szimpatikus volt Amanda teljes összezavarodottsága a felnőttek világában, miközben helyeslem a lázadását a környezete ellen, annak érdekében, hogy a gyerekeinek majd jobb legyen.

Van kedvenc részlete vagy idézete a könyvből?

Talán a parton játszódó jelenetek. Ez egyébként egy eléggé sötét tónusú könyv, de amikor ezeket a részeket írtam, tudtam mosolyogni. És így némi utópiát is kaptak a lányok.

 Olvastam valahol, hogy a Lányok csöndjét asztalfiókba tette megírás után, mert úgy gondolta, nem alkalmas kiadásra. Mi változtatta meg a véleményét?

Csak annyit tudtam, hogy van egy jó sztorim, és hogy lehet valahol valaki, aki szereti annyira, hogy kiadja. Azt mondtam magamnak, ha már az összes ügynököt, aki kicsit is illik a könyvemhez, már felkerestem, csak akkor adom fel. Aztán, szerencsére, kapcsolatba kerültem Stephanie Delmannal, akivel meg tudtunk állapodni, és aki megtestesít mindent, amit egy ügynöktől kívánhatok.

Jennie Melamed Lányok csöndje megrendelhető itt