Emlékszik még arra, hogy mikor kezdte először foglalkoztatni a külseje?

Gimnáziumban például nagyon szerettem szoknyában járni, a harisnyák színei foglalkoztattak leginkább. De emlékszem a lelki tusámra – egy református gimi keretei között –, hogy hol húzódik a határ a külsőségek túlzott fontossága és a normális igények között. Emlékszem a nagy felismerésekre, amikor rájöttem, hogy a lázadásból hordott fiúingek annyira mégsem néznek ki jól. Aztán a televíziózás nyilván rengeteget változtatott rajtam, és a gondolkodásomon is.

Mi a véleménye arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?

Nekem nem tűnik így. Szerintem nem fontosabb minden másnál. Biztosan szerencsés vagyok, de az engem körülvevők sem a kizárólag külsőségekben gondolkodnak. Inkább azt hiszem, hogy nagyon jó dolog tudatosan üzenni a külsőnkkel. Irigylem azokat, akik ezt magas szinten űzik. Nem öncélú szépséget akarnak mutatni, hanem meggyőződést. Hajviselettel, színekkel, ruhákkal. Ez jó dolog.

Megesett már Önnel, hogy a külseje miatt bírálták? Ez hogyan érintette Önt?

Ó, kismilliószor. Egy képernyőn lévő nővel szemben az elsődleges bántás mindig a külsejére vonatkozó. Egy olyan macsó társadalomban, mint a miénk, nem az számít, hogy egy nő mit tud vagy mond vagy kérdez, hanem az, hogy hogy néz ki. Elinte zavart és rosszulesett a bántás, mára nagyon megritkult, de azért akad. Múltkor például valaki a súlyomra tett megjegyzéseket. Mondjuk ez egy hét hónapos terhes nőnél elég jelentős öngól.

Van olyan, amit kevésbé kedvel önmagán, de az évek során sikerült elfogadnia, sőt, megszeretnie?

Persze, rengeteg ilyen dolog van. Például a hajamat megszerettem. Már nem akarom kiegyenesítgetni.

Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

Szerintem az, hogy igazából kampányszerűen találkozunk teltebb csajokkal, de a világ nem változott. Ugyanúgy vékonyak a modellek, ugyanúgy ez az ideál. Ugyanúgy kevés cool ruhát tud vásárolni magának valaki 42-es méret fölött, mint eddig. És önáltatás, hogy nem akar mindenki vékony lenni, mert de. Én is. 

 Ön szerint meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, mikortól számít már betegesnek? Volt az Ön környezetében testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)

Nem, nem volt. Olyan volt, aki szisztematikusan összekeverte az anorexia és a diszlexia szó jelentését :-),  ez igen vidám perceket szerezett a környezetének. Betegesnek tartom, ha valakit semmi más nem motivál, mint a fogyókúra. De nem nagyon találkoztam még ilyen emberrel, szóval nincs tapasztalatom.

Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Ön szerint hol az a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van?

Szerintem ez egyénileg változó. Az ételmegvonás ingerültté tesz, a tűréshatár meg szerintem eltérő személyenként. Magamról tudok beszélni. Ha éhezem, fáradékony leszek, gyorsan felkapom a vizet. És ez hatással van például a férjemre meg a négy és fél éves gyerekemre. Úgyhogy amikor fogyózom, mert én is szoktam, próbálok olyan metódust választani, amelyben nem kell koplalni. A jókedvem és a családi kiegyensúlyozottság eggyel fontosabb nekem, mint mínusz két kiló. (Írom ezt most nagy bátran, aztán amikor megszületik a kisebbik gyerekem és újra bele akarok férni a ruháimba, akkor meg majd máshogy gondolom, tuti.)

Mona Awad Antilányregény című könyve megvásárolható itt