Emlékszel még, mikor kezdett először foglalkoztatni a külsőd?

12 éves koromban jött egy nagyon szép kislány az osztályba. Én azt nem láttam, hogy szép, csak a többiek mondták. Akkor megrántottam a vállam: nem baj, nekem olyan jó a dumám, hogy elboldogulok, akárhogy is nézek ki. Szóval akkor tűnt fel, hogy van olyan, hogy szép lány meg kevésbé szép, ráadásul nem a saját javamra. Aztán valami eltört, és azt a nagy pofájú kiscsajt azóta sem tudtam visszahozni magamban, de azért most sem gondolom, hogy a külső annyira lényeges, legalábbis a saját életemben, viszont senkit nem ítélek el, aki tökéletesen akar kinézni.

Mi a véleményed arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?

Nem különösebben zavar. Szerintem én szélsőségesen liberális vagyok másokkal. Nem nézem le sem a csúnyákat, sem a szépségmániásokat. Ez a szépségfitogtatás valamiféle szabadságot is ad a nőknek, ahogy a plasztika is. Nem muszáj úgy kinézni, ahogy születtél, és olyan korán megöregedni, mint régen. De akár lehet is, ha valakinek éppen ahhoz van kedve. Ezt az egész „ma nagyon rossz világban élünk, bezzeg régen” hozzáállást kicsit nevetségesnek tartom. Legalábbis a nők szempontjából sokkal jobb világban élünk, mint bármilyen korábbi történelmi pillanatban. Van még hova fejlődni persze. De a kigyúrt, lufimellű sztárok kultusza egy új jelenség, amivel a korábbi, természetesebb testképet szokták szembeállítani. Ha az a természetes, hogy negyven fölött fejkendőben rétest gyúrok a konyhaasztalon, mert az az igazi, akkor inkább a mai értékrendet választom a szélsőségeivel együtt. Ki vagyok én, hogy elítéljek valakit azért, mert a női szabadságát nem arra használja, hogy szimfóniákat írjon, hanem arra, hogy jobban nézzen ki? Visszatérve a szépségkultuszra, simán benne vagyok az arcfelvarrás-korban, de sohasem csináltatnám. Nem elvből, de mi van, ha elszúrják? A szemétbe kihajított bőrt nem lehet visszavarrni.

Megesett már veled, hogy a külsőd miatt bíráltak? Ez hogy érintett téged?

 Persze, és nem voltam különösebben elragadtatva. De megfigyeltem, hogy ezt csak fiatal és csinos nőkkel csinálják! Úgyhogy meg is vagyok sértve, manapság alig szól be valaki a külsőmre! Nem vagyok magammal sem elégedetlen, sem nem elégedett. Olyan viszont nem tűnt fel nekem, hogy valaki a külsőm miatt jobban szeretett volna.

Van olyan, amit kevésbé kedveltél magadon, de az évek során sikerült elfogadnod, sőt, megszeretned?

Tizenévesen nem bírtam a pipaszár lábaimat, még csúfoltak is miattuk nyolcadikban, aztán rájöttem, hogy a lábaim még a többi részhez képest egész jók. Azért már igyekszem nem miniszoknyában járkálni, de nem könnyű megállni, úgyhogy súlyos lelkifurdalások közepette néha megesik. Egyszer egy srác nekiment az előtte haladó autónak, mert a lábaimat bámulta (rég volt).

Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Néha meghízom kicsit, de vastagodni én sem nagyon szeretek. Koplalok is, mozgok is, mert vastag derékkal egyszerűen nem lehet öltözködni, és szeretek öltözködni. Persze senkit nem gondolok cikinek, aki túlsúlyos. A diétázás egyfajta lelki válasz is a káoszra: nem tudom kontrollálni az életemet, kontrollálom tehát, amit megeszem. Ezért lehet, hogy amikor kicsit követhetetlenek lesznek a dolgok, a nők kevesebbet esznek. Amúgy a történelem során is volt ilyen, pl. Sissi órákat foglalkozott magával mindennap, és folyton fogyókúrázott. Most jobban ráérünk, kevesebb az igazi kaland az életünkben, többet foglalkozunk magunkkal, akárcsak régen a császárnék. Nem olyan nagy baj ez.

Szerinted meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, hol az a határ, amikortól már beteges? Volt a környezetedben testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)

Nem volt anorexiás a közelemben. Fiaim vannak. Ha lányom lenne, nagyon szomorú lennék, ha testképzavaros lenne, de nagyon szeretném őt. Felkészíteném az életre meg a szerelemre úgy, hogy alakítson ki magának valamilyen belső önértékelést, amit senki és semmi nem tud befolyásolni. Ebben nagy a szülők szerepe. Kevés a negyvenes anorexiás, van persze, de kevés. A fiatalokra jellemző.

Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Szerinted hol a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van?

Nyilván, ha valaki testőrült lesz, kialakul benne valamiféle nárcizmus, amibe nem fér bele a másokhoz való viszonyulás. De a harc a szememben magában még nem negatív dolog. Érdemes mindig mindenben a jobbra törekedni. A kedvesség jobb, mint az undokság, a szépség jobb, mint a csúnyaság, a siker jobb, mint a bukás. És néha az emberek elmennek a falig. Esetleg a barátnő és a férj valamelyik ponton tehetett volna ez ellen valamit.

Mona Awad Antilányregény című könyve megvásárolható itt

A sorozat részei elolvashatóak itt