Emlékszel még, mikor kezdett először foglalkoztatni a külsőd?

Amióta az eszemet tudom, mindig is foglalkoztatott. És soha nem voltam elégedett magammal. Ahogy mondani szoktam, evolúciós fejlődésemnek biztos volt egy meglehetősen rövid időszaka, amikor 54 kiló voltam. De ez a félóra valahogy nem maradt meg bennem.

Mi a véleményed arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?

Elég szomorú, hogy a külsőségek sokkal fontosabbak a belső értékeknél. Bár magam is gyakrabban hódítok a külső tulajdonságaimmal, mint a belsőmmel. Ez néha azért keserít el, mert egy kapcsolatot szerintem nem lehet csak a külsőségekre alapozni. Ha valakinek „csak” tetszem, de nem érdeklem, biztos, hogy előbb-utóbb csalódást fogok okozni. Se fiatalabb, se vékonyabb, se rugalmasabb nem leszek. Ami viszont vagyok és lehetek: ugyanolyan jó fej, humoros, kedves, érdeklődő, értelmes, okos. Lehetek még jobb szakácsnő, jobb anya, jobb szerető, de magasabb már biztos nem!

 Megesett már veled, hogy a külsőd miatt bíráltak? Ez hogy érintett téged?

Valójában nem. Bár magam kifejezetten nem vagyok elégedett a külsőmmel, a környezetem meglehetősen „jó csaj”-nak tart. J Ahogy mondani szoktam: én nem vagyok az esetem!

 Van olyan, amit kevésbé kedveltél magadon, de az évek során sikerült elfogadnod, sőt, megszeretned?

Nem igazán. Két dolog volt kedvemre magamban mindig: a szemem és a vádlim. Ezekkel most is elégedett vagyok, a többi részemen most is változtatnék. Bár segíthetne, hogy vannak olyan részeim, amiket mások kifejezetten kedvelnek, mégsem tudtam elfogadni őket. Talán néha kevésbé utálom. J

Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Hosszú idő alatt berögzült dolgok megváltozásához újabb hosszú időszaknak kell eltelnie. Ráadásul (elcsépelt közhely, de) a nők – mindegy, hogy hogy néznek ki – soha nem elégedettek maximálisan magukkal. A kismellűek nagy mellet szeretnének, a feketék szőkítik a hajukat, a kicsik nagyobbak lennének, a szeplősek szeplőtelenségre vágynak. J

 Szerinted meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, hol az a határ, amikortól már beteges? Volt a környezetedben testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)

Úgy gondolom – annak ellenére, hogy nem így csinálom –, hogy egészséges az lenne, ha az ember el tudná fogadni saját magát. Az alkatunk ellen nem harcolhatunk, csak egy egész életen át tartó önkínzással. Szerintem minden durva diéta erőszak a test és a lélek ellen, önmagunk megerőszakolása. A magam részéről elutasítom az erőszak minden formáját!

Ismertem bulimiást, ismerek anorexiást. Egészen szörnyű nézni, ahogy tönkremennek.

Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Ön szerint hol az a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van.

Minden „mániákus” elveszti az összeköttetést a valós világgal, így a környezetével is. A magam részéről elég sok pszichésen sérült emberrel vagyok körülvéve. (Na jó, ki nem?) Én igyekszem elég nagy empátiával és türelemmel támogatni a maguk alatt lévő embereket, de mondhatni, nekem ez a perverzióm. Az emberek nagy többsége annyira el van foglalva a saját gondjaival, hogy se türelme, se ideje, se energiája, és legfőképpen kedve sincs mások nyűglődéseit hallgatni. Én hiszem, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnagyobb! És tényleg! Nem lehet méricskélni, hogy melyik probléma súlyosabb. Szeretek segíteni, szeretek szeretni, szeretek adni. Meg kell látni, hogy amikor valaki gondban van és elutasító, akkor van igazán szüksége a segítségre! Persze ilyenkor könnyebb elfordulni, de én szeretem a kihívásokat! J