Emlékszik még arra, hogy mikor kezdte először foglalkoztatni a külseje?

Hogyne. Általános iskolában. Sportoltam, folyton foglalkoztunk a testünkkel, siker és kudarc volt ez egyszerre. Az élsportban magas elvárások vannak. Már alsó tagozatban szorongtam a tesiórán (persze énekórán is, mert nincs hangom, de azt hagyjuk), ha egy gyakorlatot nem tudtam a bordásfalon megcsinálni. Elég kemény tornatermi edzéseink voltak az uszodában. Úszó voltam, az jól ment, de a torna nem. Lógtunk a szeren, és arról álmodoztunk, hogy bárcsak egy másik világban élnénk, ahol iskola után játszani lehet, öltözködni, zenét hallgatni, meg talán fésülködni. Fiús lányok voltunk, utólag tudom, milyen gond volt, hogy nem csinos lánynak, hanem csinos fiúnak néztek a buszon kiskamasz koromban. Izmos voltam, sovány. A kilókkal sosem volt gondom, sőt, nem tudtunk eleget enni. Talán sokaknak furcsa, de ez is lehet gond.

Mi a véleménye arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?

Kényszeres szörnyeteg a fogyókúra a mai nyugati társadalomban. A kinézet nem egyéniséget takar, ha az ember csak csont és bőr, meg egy jól fésült haj.

Szeretek arcról, ruháról, testtartásról olvasni. Számomra az az igazán izgalmas, ha a másik embernek stílusa van. A beszéde, a szavai hozzá tartoznak a bájához. Az a baj, ha nem stílust, hanem kötelező szépséget tanítunk a fiataloknak. A szépségkényszer a lélek szörnyetegévé válik. Márpedig engem az egyéniség érdekel. Imádok mindent figyelni, ami eltér, ami egyedi, ami megismételhetetlen. Számomra a „csúnya” is szép, vagyis nincs olyan, hogy csúnya. A külső nem választható le az emberről, a stílus maga az ember, és nem csak a lábszára. Nem a kilói, a soványsága vagy a csontok. A bőr, az arc, a ruha és a lábujj – minden együtt a maga szabálytalanságában lesz érdekes. Mit ér ekkor a kóros soványság? Semmit.

Megesett már Önnel, hogy a külseje miatt bírálták? Ez hogyan érintette Önt?

Igen, persze.  Minél fiatalabb valaki, annál nehezebben tudja ezt kezelni. Jó, ha tud róla beszélni, de a sebekről, bántásokról a legnehezebb – ha szólunk róla, felszakad és szégyen tapad hozzá. Mikor kamasz voltam, nőiesedtem, kinőttem a fiús alkatomat, kicsit megnőtt a hajam, korán őszültem, elkezdtem festeni – hirtelen egyik napról a másikra, jól emlékszem, egy másik lány lettem. Pedig csak egy hajszín tette. Szóval a külső, igen, ilyenekre is képes. De azóta vagyok igazán a bőrömben, mióta gyerekeim vannak. A gyerekek megváltoztatták a külsőmet, mert belülről értem meg. Egyik napról a másikra, új nevem, új szerepem lett az életben, és a gyerekek barázdákat hagynak a bőrön, ráncokat, amiket megtanultam szeretni, elfogadni. Kritika, bírálat, beszólás – egész életemben repkedtek a fejem körül, de az évek alatt megsüketültem. Ezt szeretném megtanítani a gyerekeknek, dicsérni, biztatni, elfogadni magukat. Nekem nem volt könnyű. Kinek az? Ha degradálnak, vagy magadat degradálod, nehéz életed lesz.

 Van olyan, amit kevésbé kedvel önmagán, de az évek során sikerült elfogadnia, sőt, megszeretnie?

Ezer dolog, soroljam? Homlok, köröm, orrluk, vádli, lábfej….

Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

Kompenzálás, szomorúság, elhagyatottság, magány, individualizmus – mind ott van a fogyókúra őrült korában. Ez a mi korunk, a mi szörnyünk. Engedjük el, rúgjuk fenékbe! A nők rettegése, önmaguktól, öregedésüktől, kudarcaiktól, rémes állapot. A férfiakat ez ugyanúgy érinti, csak ők még nehezebben beszélnek róla. A női testtörténetek után várom a férfiak testkönyveit. A férfi antitest-sztorikat.

 Ön szerint meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, mikortól számít már betegesnek? Volt az Ön környezetében testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)

Ha az egész napunkat áthatja, ha minden egyes levegővételünk arról szól, hogy egy tükörnek élünk. Érdemes segítséget kérni. Figyelni a köröttünk lévő emberekre, akik ilyen problémával küzdenek. Ha szólnak, ha mások figyelmeztetnek, érdemes rájuk hallgatni. De meg kell tanulnunk erről beszélni. Tudom, hogy nehéz. Hisz még a téli fákról is nehéz kerek mondatokat mondani. Pedig evidencia a létük, és közben mégsem az.

Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Ön szerint hol az a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van?

Nincs határ, mert ha van, átlépi a hős. Az üvegbúra egy szörnyű hely minden nő számára, aki szorong. Magányos fotel remegésekkel. Olykor fizikai kényszer, a búra egy rossz hely. Mikor teljesen egyedül maradunk, és nem ül le már mellénk senki beszélgetni – azt mondjuk, mi nem szeretünk senkit, vagy minket senki sem szeret. Ez nem egy kósza gondolat, hanem mindennapi ténnyé válik. Akkor baj van. Szerintem az írás segít. Az Antilányregényét mindenkinek meg kéne írnia, ha küzd a fogyókúra szörnyetegével – és akkor lesz neki is egy saját története, ami elemelheti.

Kiss Noémi Facebook oldalán olvashatunk utazásról, anyaságról, irodalomról:

https://www.facebook.com/pg/ikeranya