„Egészen addig rettegni fogunk a szépség, a test elmúlásától, amíg nem találunk értékeket az élet megélésében, vagyis az öregedésben.”
Ma már főállású író, korábban újságíróként bejárta a világot: beszélgetett világsztárokkal és hajléktalanokkal, politikusokkal és megrendítő sorsú nyugdíjasokkal is, tudósított Brüsszelből, a magyar Parlamentből és a párizsi divatbemutatókról. 2001-ben alapító-főszerkesztőként indította útjára a negyven országban megjelenő Elle magyar kiadását. Vass Virágot kérdeztük.
Emlékszel még, mikor kezdett először foglalkoztatni a külsőd?
A családi legendárium inkább azt jegyezte fel, meddig nem. Aggasztóan sokáig nem. Mindig nett anyukám elborzadva látta, hogy félrecsúszott sapkával, copffal, ziláltan, félregombolt kabátban bukkanok fel az iskolaajtóban, pedig reggel még egy teljesen vállalható gyereket indított útnak. Egészen 17-18 éves koromig csalódást jelentett, ha karácsonyra, születésnapra ruhaneműt kaptam ajándékba, egész egyszerűen nem érdekelt ez a téma. Különösen anyukám rettegett, hogy így maradok, de a gimnázium utolsó évében gyorstalpalón behoztam a lemaradásomat az összes hiúsági témában.
Mi a véleményed arról, hogy manapság úgy tűnik, minden másnál fontosabb a kinézetünk?
A beautizmus korában élünk. Ez diktatúra. Szépségfasizmus. Ha jót akarsz, nem lóghatsz ki a sorból, nem lehetsz sokkal ilyenebb vagy olyanabb. A nagytestvér – az összes Facebook- és instagram ismerősöd – figyel, kedvel vagy nem kedvel. Véleménye van. Kéretlen tanácsai. Legalább annyi, mint a női magazinoknak. Ma már mindannyian tartalomszolgáltatók vagyunk. Én mégis azt hiszem, hogy ahogy az ember öregszik, egyre több olyan élmény éri, ami alapján elhiszi, hogy a saját életének a minőségét mégiscsak maga szabályozhatja. Egyre több olyan találkozásban, élményben lesz része, amikor a külsőn átragyog valami olyasmi, ami nem a kilók számától vagy a szarkalábaktól függ. Szerencsés vagyok, hogy újságíróként a szó mindenfajta értelmében vonzó emberekkel találkozhatom.
Megesett már veled, hogy a külsőd miatt bíráltak? Ez hogy érintett téged?
Egyszer egy táborban, 12-13 évesek lehettünk, véletlenül meghallottam, hogy a sátorban a fiúosztálytársaim az osztályba járó „jó nőket” rangsorolják. Engem az egyik fiú hamar elintézett azzal, hogy deszka vagyok. Sok évvel később azért bíráltak, mert egy könyvkampányhoz dekoltált estélyi ruhában fotóztak. Magam is feszengtem a fotózáson, sehogy sem sikerült természetesen beállnom, végül amikor csüggedten lerogytam a földre, a fotós felkiáltott, hogy megvan a kép. Ez a kocka utólag nézve inkább egy divatmagazinba illett, nem egy könyvkampányhoz. Egy újságíró kolléga „Vass Virág mellei” címmel tudósított a könyv megjelenéséről. Ma sem tudom eldönteni, melyik volt fájóbb, a deszka-tudat vagy dekoltázsról szóló tudósítás.
Egyre több helyen találkozhatunk telt hölgyekkel a címlapokon, kifutókon – mégsem csitul az őrült diéták korszaka. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
Coco Chanel mondta, hogy egy nő nem lehet elég sovány és gazdag. Ő tervező volt, nem szerette, ha a nő teste önálló életre kel és elvonja a figyelmet a ruháról. A mai tervezők is így gondolkodnak. Másrészt a vékonyság kultusza szerintem szorosan összefügg a fiatalságkultusszal. Egészen addig rettegni fogunk a szépség, a test elmúlásától, amíg nem találunk értékeket az élet megélésében, vagyis az öregedésben.
Van olyan, amit kevésbé kedveltél magadon, de az évek során sikerült elfogadnod, sőt, megszeretned?
Tizen-huszonévesen szinte semmivel nem voltam kibékülve, érthetetlenül raplis, igazságtalan és undok voltam a tükörképemmel, csak a hibákat vettem észre. Negyvenesként – és ezt tapasztalom a legtöbb barátnőmnél is – az ember sokkal megengedőbb, ha a tükörbe pillant. Nemcsak formákat, vonásokat, hanem történeteket lát. Látod magad körül, hogy olykor elmennek vagy megbetegszenek fiatal emberek, hallottad, hogy mi történt a gimi legjobb csajával, rácsodálkoztál, hogy élnek szerelemben, anyaságban, az élet bármely területén kiteljesedve nők, akiket korábban észre sem vettél. Nagyjából anyukám két szabályát próbálom követni: az izmos test szép. A kedves nő szép. Ezek az elvek – alkattól, életkortól függetlenül – bármikor követhetőek. Ő huszonöt évvel előttem jár, és még mindig szeret a tükörbe nézni. :)
Szerinted meddig egészséges elmenni a fogyókúrában, hol az a határ, amikortól már beteges? Volt a környezetedben testképzavarral küzdő személy? (anorexiás, bulimiás stb.)
Ortorexiás ismerősből egyre több van. Megszállott hívei az egészséges táplálkozásnak, profi diétázók, biobolt-kórosok. Nem vagyok pszichológus, de ez nyilván összefügg valamiféle kontroll-igénnyel, szorongással. A legfurcsább, hogy az extrém módon egészségtudatos ismerőseim társaságában magam is elbizonytalanodom, bűntudatom támad. Világéletemben jó evő voltam. Szeretek enni, és hiányzik az édes ártatlanság mámora, amikor még fogalmam sem volt róla, hogy a kedvenc ételeimben milyen adalékanyagok vannak.
Az Antilányregény főhőse annyira a tökéletes testkép megszállottjává válik, hogy emberi kapcsolatai is tönkremennek (a legjobb barátnőjével eltávolodnak egymástól, a férjétől is elhidegül). Szerinted hol a határ, amikor az önmagunkkal folytatott harc már a szeretteinkre is hatással van?
Ez a határ szerintem pontosan ott húzódik, ahol az önmagunkkal folytatott harc már annyira lefoglal, hogy nemigen jut energiánk szeretni.