Vajon mi teszi a bátorságot?
Az okosok szerint szembenézni a félelmeinkkel. Oké, ezzel nem lehet vitatkozni. A hiba csak abban van, hogy a legtöbben elkerüljük a félelmet keltő helyzeteket, hiszen, már csak józan paraszti ésszel is, nem véletlen félünk valamitől. A legtöbben úgy állunk ehhez, hogy: „Hülye vagy, dehogy megyek oda, az a hely rohadt magas!” vagy „Mi? Elment az eszed? Megsimogatni egy madárpókot? Én? Csak azért, hogy valami okos hülyének megint igaza legyen?”
A még okosabbak szerint váratlan helyzetekben helytállni. Ez már határeset, mert ilyenkor nem mindig tudatosan cselekszünk.
Mikor vagyunk tehát bátrak? Minek kell ahhoz történnie szürke, unalmas hétköznapjainkban, hogy végre, egyszer az életünkben, mi is hőstettet hajthassunk végre? Ki kell mentenünk egy fuldoklót a folyóból? Netán elrántani valakit a négyes-hatos elől a Széll Kálmán téren?
Nehéz kérdés ez, és minél több filmet néz az ember, annál inkább rájön, hogy mi, hétköznapi emberek, valószínűleg soha nem leszünk hősök.
De emiatt igazán kár csüggedni. Nekünk, akiknek nem jutnak hőstettek, marad a hétköznapi bátorság.
Első példa.
Tegyük fel, hogy odakint negyven fok van, a lakásban ötven. A nap betűz a konyhaablakon, és meleget adó sugarai a nap legalább nyolc órájában a hűtődet simogatják.
Mondjuk, hogy hallottál már az energiatakarékosságról, ezért, amikor a városi hőség elől menekülve lemész egy hétre a Balatonra, megfogadod a tanácsot: „Utazás előtt húzza ki a hűtőt!”
Egyik utolsó mozdulat indulás előtt. A közeledő nyaralás izgalma olyan könnyedén söpri ki a fejedből a kérdést, vajon volt-e valami a hűtődben, mint amilyen simán kirántod a dugót a falból.
Egy hét nagyon gyorsan eltelik, főleg, ha szórakozik az ember (érdekes, a munkával töltött hetekben néha mintha két szerda lenne), és hamarabb otthon találod magad, mint hitted volna.
A nyaralás élményeivel a fejedben lépsz be a lakásba. A sarkig tárt ajtón kiáramló bűz azonban annyira mellbe vág, hogy a szép emlékeid viharos sebességgel illannak el.
Néhány pillanatig nem kapsz levegőt a döbbenettől, és végiggondolod, vajon mi a fene történhetett a lakásodban? Betört valaki, itt kapott szívrohamot, és azóta sem vett észre senki a hulláját? Ez nem túl valószínű. Akkor bejött valami állat, és itt lehelte ki a lelkét?
Amikor beljebb merészkedsz, meglátod a dugót a földön, és a csomagok kiesnek a kezedből.
Jó ég, a hűtő! – gondolod, és már nem érzed a napégés miatti fájdalmat vagy az utazás okozta fáradtságot – hirtelen minden más probléma apróvá változik.
Enyhe belső remegéssel közelebb óvakodsz a hűtőhöz, s bár a lépteid tétovák, végül odaérsz. Ujjaid megérintik a kilincset, majd elkapod a kezed, és úgy húzod magad elé, mintha megégetted volna.
Na nem, ez előtt el kell szívni egy cigit. Vagy legalább kiszellőztetni, mert a szag mintha az egész lakást áthatotta volna.
Fáradt szemmel nézel ki a nyitott ablakon, és miközben figyeled, hogy odalent milyen boldogan nyüzsög a világ (kiabáló részegek, dudáló autók, otthonos szmog, szirénázó mentőautók), végigveszed, hogy mennyi néhai kajád volt a hűtőben, és melyik milyen állapotban lehet mostanra.
A szíved egyre gyorsabban ver, ahogy telik az idő. Valami erős belső késztetés azt mondja, hogy fordulj meg, és történjen, aminek történnie kell.
Mérlegeled, vajon mi lehet odabent. Nyúlik? Ragad? Szőrös? Mozog? Még büdösebb?
Jöjjön inkább egy zombi apokalipszis. Vagy egy véres csata. Vagy idegen lények, akik meg akarják enni az embereket. Azok elől legalább el lehet bújni. Ez elől… talán érdemes megpróbálni, de magától nemigen javul a helyzet.
Mély sóhaj kíséretében elindulsz a hűtő felé. Mintha minden lépés a végtelenségig tartana. Ha ez egy film lenne, lassított felvételen mutatnának fekete-fehérben, és baljós aláfestő zenét játszana egy szimfonikus zenekar. A feszültséget mintha a falak is átvennék, olyan, mintha egy kicsit befelé dőlnének.
A hűtő előtt megállsz. A szíved a torkodban ver, a lábad enyhén megremeg. Mély levegő, mondod magadnak. Csak ki kell nyitni. Még legalább háromszor biztatnod kell magad, mire végre egy határozott mozdulattal feltéped az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy kitárul, máris tudod, hogy szeretnél inkább máshol lenni.
Ha ez egy film lenne, most jönne egy hirtelen vágás. Tekintsünk el mi is a továbbiaktól, és bízzuk a folytatást a fantáziánkra.
Vagy próbáljuk ki otthon. Kicsit kellemetlen, de hőssé válni a mesékben sem egyszerű.
Ki tudna többet a visszautasíthatatlan bókokról és a szerelmes lélek rejtelmeiről, mint Petőfi Sándor? Minek nevezzelek? - kérdi, és szerelmes tekintetével bebarangolja csodálata tárgyát....
|
Voltak, akik megsértődtek, és voltak, akik a pályatárs elismerését látták abban, amikor Karinthy Frigyes 1912-ben irodalmi karikatúrát rajzolt róluk. ,,Babits Bihály" versei, vagy az Ady költészetét...
|
,,Iszonyúan magyar" - írta saját művéről Móricz, és (újra)olvasva az Úri murit, nem kételkedhetünk abban, hogy megállapítása a mai napig kísért. A közel száz éve született mű vaskos...
|
,,Szeretném, ha szeretnének" - mondja, kéri, könyörgi egy költői hang, ami hamisítatlanul adys. Meglepő, de Ady Endre akkor írta e sorokat, amikor végre elismert, sokak által megbecsült (és...
|
,,Az él igazán, aki másért él"
Timár Virgil vidéki gimnáziumban oktató, tudós szerzetestanár, aki felfigyel a tehetséges, okos Vágner Pista nevű fiúra. A csillogó szemű diák csüng tanára szavain, és amikor Pista anyja...
|
Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra...
|
Mediterrán hangulatú, kanyargó utcácskák, szűk sikátorok, levendula, füge, rozmaring a romantikus, zárt belső udvarokban, a vörös és sárga minden árnyalata a házfalakon, egységes, de mégis...
|
Szendrey Júlia alakja Petőfi özvegyeként él emlékezetünkben, aki eldobta az özvegyi fátylat, és hűtlenül más asszonya lett. Pedig jóval több volt, mint feleség. A korabeli dokumentumokra...
|
Mediterrán hangulatú, kanyargó utcácskák, szűk sikátorok, levendula, füge, rozmaring a romantikus, zárt belső udvarokban, a vörös és sárga minden árnyalata a házfalakon, egységes, de mégis...
|