A csütörtökről azt hiszem, elmondhatjuk, hogy jól sikerült, bemutattuk a könyveinket, Lacibá története hallatán a tajvani kiadók képviselőinek torkán akadt a szó, érdekelte a vásár vendégeit a katalógusunk, el is hordták egy szempillantás alatt, a magyar pavilon mindig tömve volt, a sertepertélők között pedig még a polgármester is felbukkant, aki, mint kiderült, igazi szupersztár itt, csillogó szemek és villanó vakuk kereszttüzében élvezte a kultúrát és a felé irányuló szeretetet.
Szerintem mindhármunk nevében mondhatom, hogy azért nem kicsit vártuk már a délutánt, mert bármennyire is inspiráló egy olyan könyves közegben tölteni az időt, mint a Tajpeji Nemzetközi Könyvvásár, ott tornyosul mellettünk a Taipei 101, amire muszáj volt feljutnunk. De előbb még egy küldetést is teljesítnünk kellett.

Megígértük egy kolléganőnknek (Judit, csak most, csak neked!), aki látott Tajpejről egy útifilmet, hogy megkeressük azt a tajvani gyorséttermet, ami európai szemmel érthetetlen, szürreális és felettébb mókás. Modern Toilet. A hely, ahol a fürdőszoba tematika uralkodik, illetve, mondjuk ki: amit a kétbetűs kitérő ihletett. Úgyhogy metróra, azaz ahogy ők hívják, MRT-re pattantunk végre, és eldöcögtünk Shilinbe, ahol újra meggyőződtünk róla, hogy a helyiek nem szeretnek angolul megszólalni, de ha kérdezünk tőlük, vadul integetve odahívják az egyik munkatársukat, és immár egyesült és újult erővel mutogatnak és magyaráznak nekünk: kínaiul. Azért persze egy kivétel is akadt, egy telefonboltban a segítőkész eladóval folytatott párbeszéd szerintem örökre megmarad mindannyiunknak: ” "We are looking for Modern Toilet!" "What? You want a toilet for your mother?” „Toy? Ah, for children?” ”No-no, toilet, you know, wc!” Igen, nekünk, hülye turistáknak ez játék, és ezt ők is tudják. Amikor végre hosszas kínai, valamint nonverbális kommunikáció után végre odakecmeredtünk, a fürdőköpenybe bújt pincérfiú arcára volt írva: na ja, ezek is csak fotózkodni jöttek. És tényleg. Lacibá igazi világutazó, de ettől leesett az álla, ehhez Tajpejig kellett jönnie. Miután megcsodáltuk a kádakból kreált asztalokat, a vécécsésze-ülőkéket és a, hmm, különleges alakú párnákat, rendelés nélkül eliszkoltunk onnan, a pincér rezignált arccal konstatálta a szituációt, ”No pictures!”, mondta, túl későn. (Amúgy természetesen tiszta, sőt steril volt a hely, mint itt kb. minden.)

Bekukkantottunk az éjszakai piacra is, ahol beszippantottuk a fűszeres olajtól fullasztó levegőt, majd visszamentünk a Taipei 101-hez, hogy keressünk egy olyan éttermet, amilyet Lacibá elképzelt. Mentünk, mendegéltünk, de persze nem találtunk, hosszas keresgélés után azért megállapodtunk egy kisebb, butikból nyíló vacsorahelyen, ahol szintén nem igazán értették, mit akarunk, de azért kedvesen kiszolgáltak, talán csak Lacibá várt volna ennél kicsit komolyabb figyelmet, még az sem hatotta meg, hogy a pincérlányunk kiköpött Monica Bellucci volt, egy kis ázsiai beütéssel, persze.

Vacsora után felmásztunk a toronyba, miután szembejött 5-10 olyan étterem, amilyet korábban kerestünk (Szeretünk, Murphy!), de már nem jutottunk be. Majd holnap, a városnézés nagy napján.

Peiker Éva

http://www.litera.hu/netnaplo/jatek-igen-csak-nem-gyerek