Eszter akkor már évek óta Londonban élt, és a magyar szakos diplomájával, ahogy ő mondta, kávét főzött. Leginkább Kingán keresztül hallottam később a történeteit, azt is, hogy az angol fiúja Let’s kifli! felkiáltással invitálja őt aludni (mármint, gondolom, kifliben aludtak – kis kifli, nagy kifli). Kinga szeretett volna könyvet a kivándorlásról, végül én kértem fel Esztert egy éve, és akkor már egész sorozatban gondolkodtam… London, New York, Berlin, mindig más szerzővel.

Fiatalok, egzisztenciális kényszerből vagy előrelépési reményekkel külföldre költöznek, munkát vállalnak, és az új kulturális környezetben rendezik be az életüket. Idegenként, idegenben. Miközben az ember mindig otthont keres, helyet is, ahol élhet, társadalmi környezetet is, amiben jól érzi magát, és egy idő után olyan fészket is, ahová családot alapíthat. Milyen lehet idegenben élni? Mivel jár? Milyen előnyökkel, milyen korláto(zottságo)kkal? És a honvágy? És a gazdag élet? És tényleg gondtalan? Mit csinál ott kint egy magyar, amikor épp nem a munkában robotol? Robotol egyáltalán?

Azt gondoltam, a Let’s kifli majd egyszerű történetmesélős kötet lesz – egzotikum, beilleszkedés, sorskérdések. Elégedett lettem volna akkor is, ha ennyi ez a könyv. És mégis, elmondhatatlanul örültem, amikor a szerkesztőjétől, Peiker Évitől megkaptam a kész kéziratot. Egy érzékeny lány mesél a Let’s kifliben, nem a kultúraváltásról direktben, hanem az életről, a társkeresésről, hangulatokról, a kis jelenetekről, részletekről, és a nagy kérdésekre adott válaszokról is, a megtalált fiúról, a megélt boldogságról, a gyomrot összeszorító kétségekről. Mesél arról, amik vagyunk. És, igen, a háttérben, kulisszaként ott van a kivándorlás is meg London, a nagy fánk, és benne a pici magyar lány, elbizonytalanodva néha – de el nem veszve soha. Szép történet, igazán! Az ilyen könyvek végén mindig azt érzi az ember, hogy kár. Kár, hogy nincs tovább.

SZTB