Tavasz volt és nagyon meleg. Kövérkés, göndör kisgyerek voltam, s természetesen rendkívül szerettem az udvaron labdázni. Nem volt a játékomban semmiféle elgondolás, semmilyen logika, csupán imádtam mozogni. Nagyapám a szokásos pohár borát kortyolgatta a diófa alatti kis ülőhelyén. Soha nem tudtam megszámolni, hogy mennyiszer emelte a szájához a poharat, mint ahogy azt sem, hogy hányszor igazította meg közben a szemüvegét. Soha nem szólt volna rám, bármit is csináltam, csupán hangosabban vett levegőt, erőteljesebben köhögött.
Aznap mégis odahívott magához. Senki nem tudta kimondani olyan lágyan, érzékenyen a nevemet, mint ő.
-Robikám! Gyere ide kisfiam! - mondta.
Én épp hemperegtem az ezer kullanccsal fertőzött fűben, s a hívó szóra felálltam, gyorsan leporoltam magam, és odaszaladtam hozzá.
A fák ágai között átszűrődött napsugarak csak úgy csillogtatták az ősz haját. Mindig, ha lépegettem feléje, akkor láttam, hogy mekkora óriás is ő valójában.
Letette a poharat, hozzám fordult, megfogta a karomat.
Kicsi voltam, de éreztem, hogy súlya lesz a helyzetnek.
- Robikám , te mi akarsz lenni, ha nagy leszel? - ezt kérdezte.
Hirtelen még az izzadás is megszűnt a testemen, mintha kijózanodtam volna a gyerekes játékból.
Kapásból azt mondtam neki, hogy: Nagyapa, én gazdag akarok lenni!
Mire ő elmosolyodott, beletúrt a hajamba, nagyot sóhajtott, s ezt mondta: Robikám, ne gazdag legyél, hanem boldog! Boldog legyél mindig!
Magához szorított és ölelt, ahogyan csak bírt.
Azóta minden boldog pillanatomban eszembe jut, s késztetést érzek arra, hogy megosszam vele.
Ezért járok boldogan a temetőbe.