Azonban a szerző, aki ontja magából a könyveket, több mint 600 címet jegyez és körülbelül 40 álnévvel büszkélkedhet, ezúttal valami olyannal készült, mint eddigi, sok évtizedes pályafutása alatt soha:

Nemere István, az élő legenda megalkotta Nemere Istvánt, a szuperhőst!

Mit tehet egy örökifjú öregúr, ha hosszú munkássága során olykor sikerült túlontúl is kényes témákba belekóstolnia? Nos, egyrészt vidáman lubickol írói univerzumában, körülvéve az általa teremtett sokszínű világ szereplőivel, másrészt csendben lapul, nehogy a CIA, a KGB vagy a Moszad emberei a nyomára bukkanjanak... Elmegyógyintézetbe zárkózik, hogy lerázza az életére törő orgyilkosokat, a bulvársajtó tapadókorong firkászait, a bosszúszomjas médiacápát... Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket. Hol az amazóniai indiánok közé kalauzol bennünket, hol Afrikába, miközben különös paranormális jelenségeknek lehetünk tanúi, és megtudjuk: Nemere István bizony az időutazás titkának is tudója.

A valóság és a képzelet határai összemosódnak e fiktív önéletrajzban, mindenki maga dönti el, hogyan értelmezi ezt az őrült regényt. A pörgő ritmus és a gazdag műfajiság mellett azonban Nemere István új kötetének egyik legnagyobb érdeme minden bizonnyal a humor. Kedves szerzőnk nem rest kifigurázni saját magát sem, az (ön)irónia kedvelőinek igazi élményolvasást ígérünk.

És még valami. Én ezt levakarhatatlan vigyor-effektusnak hívom. Gyerekkorunktól kísérnek minket azok a kulturális ingerek, amelyeket soha nem felejtünk el, megmagyarázhatatlan a ránk gyakorolt hatásuk, meg az is, hogyan működnek. És csupán a legnagyobbak képesek kiváltani belőlünk ezt a fura nonstop somolygást. Gondoljunk például a Tom és Jerryre! Bőszen kergeti egymást a nagymacska és a kisegér, időnként megtorpannak, Jerry bajsza megpörkölődik, Tom teljesen véletlenül lenyel egy tangóharmonikát, sebtiben táncra perdülnek a rögtönzött zene dallamára, majd iszkiri tovább. Esetleg Bud Spencerre és Terence Hillre, akiknek csattogó ökleitől szinte maguktól másznak egy kupacba a rosszfiúk. Vagy ne menjünk olyan messzire, és idézzük fel Jonas Jonasson regényét, melyben a 100 éves ember kimászott az ablakon és eltűnt, persze, de előtte még ártatlanul felforgatta az egész 20. század történelmét... Nemere István könyvének olvasása közben valami hasonlót éltem át, újra. Szuperhősünk töretlenül biceg előre, aranykeretes szemüvegén megcsillan a napfény, körülötte dőlnek a gonoszok, kigöngyölődnek a szálak, és megáll az ész!

A papírlapok mögül pedig felsejlik az immár 70 éves író  arca: szemében huncut fény villan, ajka csibész félmosolyra húzódik, mintha csak azt üzenné: Kedves olvasóim, régiek és újak, kritikusok és méltatók, fogadjunk, hogy ilyen Nemere-könyvet még nem olvastak!

Peiker Éva jegyzete