Nem is sejtette, hogy nem véletlenül üldögéltem a gesztenyefák árnyékában, a temető egy csendes zugában. Éppen ma két esztendeje, hogy elindultam. Éppen erről a helyről. Éppen ezzel a megmagyarázhatatlan izgalommal. Hogy eltűnt lábnyomok gödreiben lépkedjek, hogy kérdőre vonjam az utca kövét, hogy fürkésszem a város zaját, és hogy egy olyasvalaki arcát véljem megcsillanni idegen emberek tekintetében, akinek már soha nem nézhetek a szemébe. Elindultam a távolba, a bizonytalanságba, a kétségek közé, egy cseppnyi félelemmel, ugyanannyi őrülettel és komoly döntések súlyával. Elhagytam számtalan útszakaszt gyalogosan, busszal, vonattal vagy valakinek az anyósülésén. De legtöbbször inkább a vágy vitt, s ha az elfáradt, a dac vette át a helyét. Nem álltam meg, mert meg kívántam fejteni egy befejezetlen történet titkait. S olyan görcsösen szerettem volna kitépni a múltat a jelenbe, hogy végül hihetetlenül furfangos módon, de sikerült. Azt mondják, a megfelelő időben minden a helyére kerül. Ez esetben negyven évet kellett várni, hogy a helyére kerüljenek bizonyos sorsok, emberek, vagy éppen kirakós darabkák. „Nem kell, hogy elmenj, visszajöhetsz” – mondta a nő, miután kiszállt a kocsiból. „Köszönöm, de már végeztem”. Végeztem. Pontot tettem az utolsó mondat végére is.

Hatala Csenge