Szerzői anzix 1. avagy Kolozsi László: Egy könyv utóhatása
Február végén átjöttek hozzánk Gácsék. Gácsékat az oviból ismerjük, a gyerekeink egy csoportba járnak, Gács anyuka és Gács apuka is konduktor a Pető Intézetben. Gács anyuka többször volt már fönn nálunk, a férje akkor először. Mivel én böjtöltem, Gács anyuka meg vegetáriánus, ráadásul rajongói a francia kultúrának, quiche volt a vacsora. Elfogyasztottuk, boroztunk, a gyerekek elvoltak a gyerekszobában a playmobil várral. Nem voltak csöndesek ugyan, kurjongattak, folyt a csata, de igazából az lett volna gyanús, ha csöndesek.

Azt hiszem, a gyerekek oktatási intézményei az utolsó helyek, ahol még rendes barátságokat lehet kötni. Mire a gyerekek oviba, iskolába mennek, már kezd megcsontosodni a munkától, a monoton ritmusban egymást követő napok rendjéről alkotott elképzelésünk. Nem szívesen engedünk már be a magánéletünkbe mást azokon kívül, akiket még egykor, egyetemen, munkahelyen megismertünk. Az ismeretségek száma rendszerint kopik, inkább csak tűnögetnek el barátságok, minthogy szaporodnának. Az óvodában a gyerekek öltöztetése, vetkőztetése közben persze kényszerűen belemegy az ember beszélgetésekbe, de ezeknek a beszélgetéseknek a tárgya szinte sosem más, mint maga az előttünk futkározó, összeszedhetetlen, szót nem fogadó gyerek.

Ritkán vallja be rendes ember magának, hogy egyébként annyira nem is bánja, hogy a gyerek nem engedelmes. Mert legalább egy kicsit cseveghet. Még ha ezek a csevegések nem is túl épületesek, és nem is tudunk meg közben a gyerekkel kapcsolatos releváns információkat. Egy ilyen óvodaudvari beszélgetés kevéssé alkalmas arra, hogy kimozdítson az egyre merevebb nevelési elképzeléseinkből.

Elég hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, az a legjobb a gyereknek, amit én a legjobbnak érzek. Nem érdemes a konvenciókat követni, az esetek többségében nem érdemes a tanácsadó cikkek/könyvek után sem menni. Elég jól érzi az ember, ha szülő, mit kell tennie.

Emlékszem, egyszer, még nyáron, idegesen leparancsoltam a nagyobbik, akkor már hatéves gyereket a kis faluban, ahol a nyaralónk van, a meggyfáról, mert az éppen a távolsági buszra váró fél falu nézte, hogyan mászik. Este egyébként, ha nem járt arra senki, simán fölmehetett. Aztán, kicsit szégyellve magam, elgondolkoztam azon, miért is voltam vele szigorú. A fa nem túl magas, jól lehet mászni girbe-gurba, jórészt már kopasz ágaira. Azért szóltam, mert ezt várták el tőlem. Mert azok, akik néztek bennünket, óhajtották, hogy szóljak rá, és elégedetten konstatálták, mérges vagyok, haragszom a kisfiunkra. A fenébe is, gondoltam, kicsit szégyenkezve, hazafelé menet, miért is ne mászhatott volna fel. Miért kellett rászólni? Mert morgós nénik rosszalló tekintetétől kísérve mászik?

Mert nem akarom, hogy híre menjen annak, hogy a mi fiunk égetnivaló?

Mit is lehet ilyenkor tenni? Elmondtam neki, hogy tulajdonképpen sajnálom, szerintem ügyes volt, hülyeség volt leparancsolni. Megértőnek bizonyult. Áh, mondta, én sem szívesen másztam most, hogy ennyien néztek.

Gácsékat kedveljük. Azt még nem tudom, hosszabb időkre is kitartó barátság lesz a kapcsolatunkból, de eléggé valószínűnek tartom. Némi merlot elfogyasztása közben a munkájukról meséltek. Én az újabb neurológia elméletekről kérdeztem őket, főleg a neuroplaszticitásról (az agynak a, mondjuk stroke következtében, elhalt területei helyett az agy más területei képesek átvenni azok funkcióit). Gács apuka elmondta, hogy ez az elmélet, amibe sok szülő, akinek sérült gyereke van, kapaszkodik, de ő nem akarja a felesleges reménykedést táplálni. Gács anyuka megosztott velünk pár borzalmas esetet. Mesélt a kisfiúról, akinek alma akadt meg a torkán, a klinikai halálból hozták vissza, de az oxigén hiány miatt már sem járni, sem beszélni nem tud. A kislányról, aki a fejére rántotta a tévét. Az ember a legszívesebben átrohant volna a másik szobába, hogy megnézze, mindenki jól van-e. Mivel arra gondoltam, ha tovább folytatjuk a beszélgetést, soha többé nem merem kivinni a gyerekeimet az utcára, elmeséltem, hogy aznap a Civil Rádióban voltam, mert A farkas gyomrában című könyvemről kellett beszélnem.

Gács apuka olvasta a könyvem. Azt hiszem – legalábbis ezt mondta (annyira ismerem őket, hogy ne gondoljam szimpla udvariasságnak) – tetszett neki.

Képzeld, mi történt, vág a szavamba. Jövök haza a munkából, és a lépcsőházban ott van két nagydarab, vagy kétszáz kilós cigányember. Gondoltam, megkérdezem, mit vagy kit keresnek a házunkban, de végül nem kérdeztem meg, pedig meg kellett volna. Hogyhogy?, kérdezem. Nézd, kezdjük ott, folytatja, hogy én Karcagon nőttem föl, tudod, hogy ott milyen erős a Jobbik. Apám arra nevelt, hogy vigyázni kell a cigányokkal. Durva háborúk folytak velük, már az iskolában is ment a szekálás, ment a szemétkedés. Ők is dobáltak bennünket, mi is őket, volt verekedés, minden. Apám, aki eléggé ivott, gyűlölte a romákat. Ahogy a helybeli apák többsége. Karcagon ez ma sincs másképp. Mentem fölfelé a lépcsőházban, és jött szembe az a két jó harmincas, kétszáz kilós cigányember. Meg akartam szólítani őket, hogy mégis hova mennek, és mit akarnak, ki engedte be őket, de eszembe jutott a könyved, és azt gondoltam, nem lehetek ilyen paraszt. Olvasom a Laci könyvét, és erre nekik akarok támadni, pedig azt gondoltam, segített kilábalni a könyv abból az állapotból, amibe apám hozott, megértettem, hogy a mélyszegénység az oka a bűncselekményeknek, nem az, hogy milyen származású az ember. Érted?, nézett rám. Bólintottam, persze.

Elég világos volt, hogy a történetének nem pozitív befejezése lesz. Erre már aznap délután kinn voltak a rendőrök, folytatta. Cigánybarátaink két lakást rendesen feltörtek, elvittek belőle mindent. Huh, vettem egy mély levegőt, ez most kicsit úgy hangzik, mintha én is tehetnék arról, hogy két embert kifosztottak. Látom, hogy várja, mondjak valamit, de csak annyit tudok kinyögni: ha két nagydarab, benga állat megy be a lépcsőházunkba, akikről lesüt, hogy rosszban sántikálnak, ha cigányok, ha nem, megkérdezem, mégis mi a rossebet akarnak. Illetve, egy eset van, amikor nem kérdezem meg, ha félek. De mivel te is jó erőben vagy, én is, még ez az eset sem áll fenn. Vagyis az a válasz, hogy meg kellett volna kérdezni, hova mennek? kérdezi. Igen, mondtam, de nem azért mert cigányok.

Nekem, folytattam, egy mély levegő után, a nevelőapám egy kőkemény csávó volt, Ku Klux Klán figura volt a kezére tetoválva, bokszolt az első osztályban, kaptam tőle olyanokat, hogy két napig csöngött a fülem. Nem szerette a cigányokat, de elfogadta, hogy általános iskolában az egyik legjobb barátom egy roma fiú lett. Nem tudom, hogy van ez, de a barátság néha úgy teríti le az embert, mint a szerelem. A mi barátságunk ilyen égben köttetett barátság volt. Társadalmi osztályunkat tekintve, meg úgy egyáltalán, semmi közünk nem volt egymáshoz, de mégis, kevés ember volt, aki olyan mélyen megértett és szeretett, mint ő. Bosnyák, muszlim cigányok voltak; a szülei nem tudtak rendesen magyarul sem, nemhogy írni-olvasni. Zoli egy szeméttelepen cseperedett, a szeméttelep egyik sarkában laktak, hároméves koráig. Onnan költöztek a szegedi panelbe. A szülei Szegeden is a MÉH telepen dolgoztak, mindenféle lomokat hoztak állandóan haza, a lakásuk tele volt használt, koszos holmikkal, és ebből következően csótányokkal. Emlékszem, hogy a lakás fala mellett ott volt mindig a csótányirtó lisztes csíkja. Zolival szinte minden délután pecáztunk. Amikor egyetemre kerültem, kevesebbet találkoztunk, de a Facebookon ismerősöm, néha írunk egymásnak, főleg, ha valami nagyon szép zsákmánnyal fényképezkedik. És tudod, mit látok? Azt, hogy a gyerekei mind egyetemet végeztek, egyikük Ausztráliában él, a másik talán Bécsben, tisztességes, jóképű, rendes gyerekek. Zoli szülei nem tudtak olvasni, mi olvastuk el helyettük a boltban a feliratokat. Meg az iskolai értesítőket. Akármit be lehetett volna adni nekik, mit írnak a suliból, de nem hazudtunk. Zoli asztalos. Elég jól él. Nem panaszkodik.

Tudod, mit gondolok? Azt, hogy én is segítettem neki.  Jó persze, a Zoli, ha nem olyan lenne, amilyen, ha nem lenne olyan makacs és tisztességes, nem tartana itt, de nekem is részem volt abban, hogy nem úgy él, mint a szülei, a bosnyák rokonai, nem olyan szegénységben, olyan mélyen. Azt gondolom, hogy segített neki az, hogy volt valaki, akire számíthatott a nem romák közül.

És tudod, mit gondolok? Hogy én többet köszönhetek neki, mint ő nekem. Mert ha Szekeresen, a nevelőapámon múlik, én is olyan vagyok, mint te, úgy gondolkodom a romákról, mint te. Az ember, ha nincs egy roma barátja, semmit nem tud a romákról. Ha nincs egy roma barátja, akkor vagy undorral, viszolygással vagy részvéttel vagy fensőbbséggel közelít feléjük (nagyon méltóságteljesnek és tisztának kell lennie ahhoz, hogy ne ilyen legyen), még akkor is, ha segíteni akar.

Elmeséltem a Gács apukának, hogyan a parancsoltam le a fáról a fiunkat. Mert körbeálltak és néztek bennünket. A magyar társadalom ilyen, sajnos. Körbeáll és néz, mit teszel a romákkal. És undorodom az olyan kijelentésektől, hogy a Jobbik ad válaszokat olyan kérdésekre, melyekre a többi párt nem. Nem. A Jobbik az, aki a fa mellett állva néz, hogy tudsz-e szigorú lenni. Ez a párt az, ami erősíti a rossz elvárásokat. Én őket utálom: a fa mellett karba tett kézzel várakozókat. Azokat, akik bosszankodnak, ha nem szólsz rá a gyerekre. Ha nem úgy neveled őket, ahogy ők elvárják. A méla, dühös arcokat a buszon, azokat, akik nézik, hogy juj, a gyerek feltette a lábát az ülésre, másfél másodpercre, és nem te nem teremtetted le azonnal. Én ezeket tudom utálni. Meg a borgőzös, durva apákat, akik büdös cigányoznak. Én nagyon köszönöm, hogy elmondtad, mondtam, hogy a könyvem elgondolkoztatott, hogy felülbíráltad a rasszizmusodat. Nem hiszek abban, hogy én, egy könyv, meg tud változtatni. De abban hiszek, hogy ha elgondolkodsz azon, hogy apád esetleg hülyeségeket beszélt, ám te már nem fogsz hülyeségeket beszélni a gyerekednek. Engedjük őket fára mászni. A rohadt életbe is, mondtam, hiszen szeretjük őket, nem. Éppen ezt jelenti a szeretet, nem? Engedem, hogy azt csináld, ami jó neked, amíg magadat vagy másokat nem veszélyeztetsz. A dühös apák tekintetétől óvjon az Isten bennünket!

Máramarosi Lili, Szabó Tibor Benjámin (szerk.)
Az Athenaeum vállalatcsoport alapítója, a könyvesboltosból lett nyomdász és könyvkiadó 1859-ben "Emich Gusztáv Nagy Képes Naptára" címmel életre hívott egy olyan kalendáriumot, amely, azon túl,...
Frank Schätzing
Emlékszünk még Frank Schätzing RAJ című regényére? A német mester egyetlen képből bontja ki az egész világra kiterjedő ökokatasztrófa és a megvadult természettel szemben vívott emberi küzdelem történetét:...
Jonas Jonasson
Fordította: Kúnos László
Mi jöhet még Allan Karlsson életében? A jó öreg százévesnek, bizony, maradt néhány kaland a tarsolyában.

Az egész egy hőlégballonos túrával és három üveg pezsgővel kezdődött. Allan és Julius...
Jodi Picoult
Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ