Jonas Jonasson még januárban adott interjút a Könyves Magazinnak. Ebben elmondta, hogy vagy húsz cég érdeklődött a regény megfilmesítése iránt, végül Felix Herngren rendező lett a befutó (a képen háttal áll, feketében), akiben – az író megfogalmazása szerint – „megvan az a finom humor, ami szerintem ehhez a történethez passzol”.

A százéves… leginkább egy időn és téren átívelő road-regényként jellemezhető, melynek hőse, Allan Karlsson, egy szép napon úgy dönt, hogy nem asszisztál a századik születésnapja megünnepléséhez, és meglép az öregek otthonából. A jelen zűrzavaros történéseivel párhuzamosan (röviden legyen elég annyi, hogy hősünket és útja során hozzácsapódott hasonszőrű társait az események ismeretében nem túl meglepő módon a rendőrség mellett a Never Again nevű bűnbanda tagjai is szívesen a kezük közé kapnák) felvillannak Allan életének legfontosabb epizódjai.

Így például az, amikor megmenti Franco tábornok életét, az amerikaiakat hozzásegíti az atombombához, leleplez egy kémet, majd később ő maga is annak áll, végül bevezeti Nixon elnököt az indonéz típusú politizálás rejtelmeibe. És miközben diktátorok, elnökök és egyéb potentátok fogadják a bizalmukba, az apolitikus robbantás-szakértő tulajdonképpen nem akar mást: csak néhány pohár jóféle pálinkát.

A regényben azonban nem csak pálinkát iszogatnak, hanem magyar pezsgővel is ünnepelnek, sőt, szerepel benne egy svéd versike is, amely a magyar bort dicséri. Amikor arról faggattuk, volt-e bármiféle különleges élménye, tapasztalata a magyar italokkal kapcsolatban, Jonasson ezt felelte: „Nem mondhatnám, kivéve, hogy szeretem a tokajit”.

A filmet, melyben a százévest a svéd Robert Gustafsson játssza, a tervek szerint jövő decemberben mutatják be.

Forrás: Könyves Blog (2012.10.22.)