Ezt vallja, hiszen könyvet is írt. Regénye hosszú ideig szerepelt a 10-es eladási toplistán. Figyelte, hogy alakul a könyv sorsa?

– Ahogy kikerül a boltokba, az író – én legalábbis így vagyok vele – nagyon figyel, legfőképpen az olvasók véleményére, tetszésére. A könyv nagyon érdekes jószág; nehéz előre látni, mit választanak ki, mit vesznek majd meg az emberek. Egy könyv elolvasásához befektetett idő kell, és mivel ebből mindenkinek kevés van, így természetes, hogy a barátaink, ismerőseink véleményére adunk elsősorban. Mint író, én is fokozottan figyeltem, ajánlják-e A Má­rai-vé­letlent az emberek egymásnak. Na­gyon jólesett a sok támogatás, érezni lehetett, hogy elindult a „láncreakció”. Az első olvasók további olvasókat teremtenek.

Nagyon izgul ilyenkor egy író?

– Érdekes, akkor már nem annyira. Jobban izgatott előtte, hogy a könyvben, a szövegben minden a helyén legyen.

Általában ennyire fontos önnek a véletlen? Vagy a történet hozta így? Mintha mostanában nagyon izgatnának minket a rejtélyek.

– Tényleg léteznek ilyen trendek. A Da Vinci-kód vagy a Harry Potter berobbanásával talán nyitottabbak lettük az ezoterikus, misztikus világok iránt. Az én könyvemben igyekeztem a saját életemből és a fantáziámból úgy meríteni misztikumot, hogy azt akár racionális magyarázatok is alátámaszthassák. A Márai-véletlenben nagyon finom a misztikum és a valóság határa, talán éppen ezért izgalmas olvasmány. A véletlen fontos szerepet kapott, hiszen egyszerre hétköznapi, és ha belegondolunk, misztikus is. Apró dolgokon, például egy szem­üvegen, egy elhagyott tárgyon múlhatnak emberéletek, sorsok. A baleset is legtöbbször csak a véletlenen múlik, néhány századmásodpercen. Ez hát­borzongató.

Íróként könyves szakmája mennyire befolyásolja? Hi­szen ismer sok mai művet, a trendeket. Ez fogva tartja?

– Biztos, hogy nem lehet teljesen kizárni. De, ami a leginkább meghatározó, hogy én milyen könyveket szeretek, és milyen filmeket nézek. Imádom a történeteket, az autóban hangoskönyvet hallgatok, este olvasok, és hetente két-három filmet is megnézek. Én így szórakozom, és persze mint író tanulok. A Márai-véletlen az első köny­vem; tíz évig tartott, mire az első gondolatokból kész regény született. Nagyon nagy segítség volt a szerkesztés, amiről én korábban nem is sejtettem, hogy működik. Csak­nem fél évig csiszoltuk a szöveget, hogy a végeredmény a saját értékítéletem szerint tökéletes legyen. Ha jobban belegondolok, egy könyv soha nincs befejezve, mindig lehetne rajta dolgozni, de mégis van egy olyan pillanat, amikor az egészet átható logika, a cselekmény és a szöveg a csúcsra ér. Egészen addig lehet és kell dolgozni, míg olyan könyv születik, amit az olvasó a végén elégedetten csuk be, azzal az érzéssel, hogy érdemes volt ezt az időt olvasásra fordítani. Egy jó könyv örök emlék, nagy felelősség, amivel nem szabad visszaélni.

Hogy került bele a történetbe Márai alakja és a Re­ming­ton-szobor?

– Maga az írás meglepetésekkel járó munka. A könyvben szereplő old-timer Pontiac márkájú kocsiról például már a legelején tudtam, hogy főszereplő lesz, de a Remington-szobrok csak később, talán a történet felénél pattantak ki a fejemből. Egy gondolatmorzsával kezdődött, majd utánajártam, és megtudtam, hogy a valóságban a sorozat két darabja hiányzik. Eltűntek, senki nem tudja, hol és kinél vannak. Hát így kezdődött… Márai alakja pedig azért került bele az egyébként San Die­góban játszódó történetembe, mert én közvetlenül az öngyilkossága után éltem a városban. Az emberek beszéltek róla, lehetett tudni, hogy merre járt, hogyan élt, olyan volt, akár egy fantom. Számomra Márai nélkül nincs San Diego, és mivel ez a történet ebből a városból indul, természetes volt, hogy ő is részese lesz a kalandnak.

Hihetetlen a könyvkínálat, hogy lehet eligazodni?

– A magyarországi kínálat európai viszonylatban is tekintélyes. Ezen a piacon így aztán nehezebb is érvényesülni. Mágikus egy könyv sorsának alakulása, minden más terméktől különbözik. Nem lehet megjósolni: már lefutott könyvek élednek újra, nagyon felkapottak hamvadnak el hirtelen. Hát ezért is izgalmas írni, soha nem tudjuk, mi következik.

Forrás: metropol/Balázs Éva