Hogyan lesz egy bohócból doktor? A Cigánykerék című tévéműsor egykori sztárja, Dr. Lala izgalmas életútja az artistaképzőtől a tévésztárságig vezet, egy svájci kitérővel, amikor a Circus Montiban lép fel. Hazatéve szembesül igazi hivatásával, a bohócdoktorsággal. Gyermekszeretete, hivatástudata és hegyeket megmozgató hite segíti át a nehézségeken. Szabó Erik tolmácsolásában mesél arról, hogy milyen az, amikor üres az alapítvány kasszája, amikor behívják a Morning Show-ba, amikor biciklivel megy Székesfehérvárra vizitelni, amikor értelmi fogyatékosokkal teremt kapcsolatot, amikor az improvizáció varázslatára hagyatkozik. Inspiráló életútját olvasva egy kicsit máshogy látjuk majd a világot, egy olyan ember élettörténetét ismerjük meg, aki a szeretet és humor erejével gyógyít. Részlet a könyvből: Siheder bohócdoktorként mindig arra törekedtem, hogy minden pillanatban nevessenek rajtam. Előfordult, hogy összegabalyodott végtagokkal estem be a kórterembe. Nyomtam a humort, a vicceket ezerrel. Pedig nem kell mindenáron felhívni a figyelmet magamra, meg kell várni a megfelelő pillanatot. Az nem figyelemfelhívás, hogy lefejelem az ajtót. Pedig erre is volt példa. Úgy akartam látványossá tenni a helyzetet, hogy a lábammal belerúgtam az ajtóba, és közben úgy tettem, mintha bevertem volna a fejemet. Nem erre van szükség, persze el kellett telnie tíz-tizenöt évnek, mire letisztultak bennem a dolgok. Ma már vállalom a csendet, nem hívom fel extrémen magamra a figyelmet. - Magának van kisugárzása. Lehet, nem érzi, de mi érezzük azt a pozitív kisugárzást, ami mindig körülveszi. Ezeket a számomra aranymondatokat egy anyuka mondta nekem. Annyit feleltem rá: - Akkor már tiszta földönkívüli vagyok. Megkeresett egyszer egy fiú Facebookon, hogy szeretne találkozni velem, személyesen akarja átadni az adományát, ami több tábla csokoládét jelentett. Találkoztunk, majd előállt a kérésével: - Megölelhetlek, Lala? Persze igent mondtam neki, majd a következőket írta rólam: ,,Éreztem Lalán, hogy milyen jó ember, a mai napig erőt ad, ahogy átölelt." Ilyen megkereséseket szívesen vállalok, mert biztos vagyok benne, hogy jó célért teszem. Sokszor lépek be úgy a kórterembe, hogy némán, mereven nézek előre. Egy idő után ezen elkezdenek nevetni, aztán kisvártatva megszólalok: - Gyerekek, ez nem vicces! Ha a vidámparkban találkoznánk, akkor oké, de ezen a helyen nevetni egyáltalán nem vicces! Erre aztán még nagyobb vihorászás tör ki. Hozzáteszem gyorsan: - Ilyen helyen nevettessek? Ez szörnyű, nézd meg, milyen állapotok vannak, te is összevissza vagy gipszelve! A nevetés pedig még mindig tart. Ki akarom figurázni a jelent, a helyzet fonákját akarom megragadni. Mindenben ott rejlik a poén, amit az improvizációval lehet elővarázsolni. Ez sokat finomodott bennem az évek során. Régebben sem lehetett a színpadon megégetni, minden váratlan szituációra igyekeztem felkészülni. Ezért nincs bennem kétely akkor sem, ha valaki beszól nekem, mert a legtöbb esetben képes vagyok frappánsan reagálni. Ilyenkor először a testemmel, egy gesztussal igyekszem válaszolni.