Ha egy nemzedék legfényesebb elméi pislákolni kezdenek, s aztán végleg kihunynak - azt iszonyú nehéz elfogadni. Főleg amikor a Szitakötő, a tizenöt éve róluk írt regény újra megjelenik, valamicskét javítgatott szöveggel. Hajdani tisztánlátásom immár meglep, tévedéseim némelyike mosolyt kelt. Szárnycsattogtatás és sokféle zizegés a levegőben. Valamint - ahogyan az egyik szereplőm mondja: - sok férfisírás. Amit gyakran koedukált nevetés követ. Íme a nyolcak hiteles históriája, akik a gyerekkori hízótáborban ismerkedtek össze, s azután háromnegyed évszázadon át kísérték figyelemmel az életünket. Ami jószerivel egybeesett Magyarhon legújabbkori történelmével. Az annak idején jövőbelinek szánt utolsó fejezet 2026-ban játszódik. A Szitakötő tehát utolérte az időt. (Vámos Miklós) Részlet: Valaha réges-régen hosszú évekig készültem arra, hogy megírjam a nemzedékünk regényét. Azokét, akik a huszadik század kellős közepén születtek. Már bőven a második világégés lezárulása után. Én például 1950-ben. Csakúgy, mint Egri Márta, Esterházy Péter, Jónyer István, Kútvölgyi Erzsébet, Mikó István, Németh Lajos, Rakovszky Zsuzsa és még sokan mások. Akiket találomra megneveztem a végtelennek tetsző listáról, azok kétségtelenül vitték valamire. Mégis, egész életemben úgy éreztem, hogy amiként Hemingway kor- és sorstársait Gertrude Stein elveszett nemzedéknek nevezte, mi volnánk az elcseszett nemzedék. (Élőszóban nem ezt az igét használnám.) Mert amire olyan korúak lettünk, hogy végre külön költözhettünk volna a szüleinktől, már nem akadt elfogadható árú bérlemény, lakást tulajdonolni csak az tudott, aki ajándékba kapta vagy örökölte, mire eljuthattunk az úgynevezett NYUGAT országaiba, a konvertibilis valuták övezetébe, ott már szinte minden megfizethetetlenné vált nekünk, mire megláthattuk Velencét, fuldoklott a sárban, a koszban és a döglött halak bűzében, mire beilleszkedhettünk volna az első munkahely szervezetébe, a vállalati és intézményi szféra átrendeződött az új gazdasági mechanizmus és a rothadásnak induló szocializmus örvényeiben, így többnyire ki is rúgtak bennünket, ha fölvettek egyáltalán - ez egy kígyómondat lehetne, ha nem hagynám abba itt. Késő, késő, éreztük mindig és mindenütt. A bátrabbak disszidáltak vagy csatlakoztak a csekély számú ellenállók közé, netán önkézzel vetettek véget földi létezésüknek. Semmiképp se tekinthettünk magunkra úgy, mint akik többre juthatnának a fölmenőinknél, akiket pedig, valljuk be, lenéztünk, így vagy úgy, kimondva, avagy csak gondolatban. Gyüledező emlékeink se lehettek szívderítőek. A forradalmat kisgyerekként élhettük át, láthattuk a ruszki tankok belövéseit a Népközt úton, a tetemeket a Szabadság tér kerek díszmélyedéseiben, a lámpavasakra fejjel lefelé akasztott embereket a Novhét téren, ezek állítólag ávósok voltak. Bár talán csak sárga cipőt viseltek. Aztán a Vöröshadsereg látszólag kivonult, kevés vártatva meg újra be. Lehetett félni eleget. Emberéletünk útjának fele táján omlott össze az a rendszer. Örvendeztünk. Óriási váltást jelentett, szinte valamennyiünknek. Később vált világossá, hogy a fapados kapitalizmusban kik lettek közülünk a nyertesek (kevesen), és kik a vesztesek (a zöm). Én talán se ide, se oda nem tartoztam, a nyolcvanas évek végét New Havenben (USA) töltöttem, a Yale színművészetijének kötelékében. Ha nincs a rendszerváltás, haza se jövök. Amiatt tértem vissza a hazámba. Meg azért, hogy írjak újra magyarul, odakünn nem bírtam, nem akartam.