Fordította: Adamik Lajos

Nincshof, az osztrák-magyar határon megbúvó falvacska nem bánná, ha elfelejtenék. Legalábbis ezen munkálkodnak az ,,oblivisták", ama három különös férfiú, aki mindenáron menekülni szeretne a rohanó idő elől. Ha már senki nem fog tudni róluk - gondolják -, ők és a falusiak szabadon és nyugalomban élhetnek. Nincshof egy helyi legenda szerint ugyanis valamikor régen pontosan ilyen volt: független és békés. Az oblivisták pedig éppen a tisztességben megőszült Erna Rohdieblt szemelik ki arra, hogy segítségükre legyen a Nagy Terv megvalósításában. Erna ritkán hallott nagyobb butaságot addigi hosszú életében, mint a falu méretű köddé válás ötletét, ám győz a kíváncsisága. Az oblivisták estéről estére összegyűlnek nála, hogy kenyér, szalonna és nádifüge-pálinka mellett dolgozzák ki a szükséges lépéseket. Sorra leszerelik a helységnévtáblákat, távol maradnak a tűzoltó- és egyéb ünnepségektől, a kerékpáros turistákat pedig bűzfallal riasztják el. Úgy látszik, minden terv szerint halad - ha nem volnának a városból érkezett új lakók! Kezdetét veszi egy kalandokban és fordulatokban gazdag nyár... Részlet a könyvből: Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett - ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi. Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen - soha nem vetemedne rá - senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha - mint ebben a történetben - olybá tűnik. Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda. Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: ,,Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!" Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható. Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg - és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik -, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már - minden jó legenda természete ilyen - szinte senki nem tudja biztosan. És ez - minden jó legenda természete ilyen - nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és - talán ez a leglényegesebb - álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók. Szinte.