Fordította: Szigeti Imre

A Kamaszok című sorozat alkotójától Mi az, amit elmondanál a fiadnak, mielőtt szembenéz az első igazi kudarcával, először törik össze a szívét vagy a saját lábára áll? Hogyan tanítanád meg arra, hogy erős legyen és magabiztos, nem pedig agresszív és domináns? Hogyan vezetnéd egy boldog, szeretetteljes és sikeres felnőttkor felé? A Levelek fiainknak üzeneteit apák írták fiaiknak a modernkori apaság kihívásairól és arról, mit jelent férfinak lenni. Javier Bardem és Riz Ahmed színészek, Louis Theroux dokumentumfilm-rendező és az olimpikon Tom Daley mellett sok más, különböző élethelyzetű apa írta meg tanácsait, anekdotáit, nyíltan beszélve örömeikről és mindarról, amit megbántak. A Levelek fiainknak reménnyel, félelemmel, szégyennel és büszkeséggel teli gyűjtemény, a modern apaság néha kusza, gyakran örömteli és mindig összetett valóságának őszinte lenyomata. A szerzőkről Stephen Graham Golden Globe és Emmy-díjas színész, akit a Kamaszok (Adolescence) című sorozat főszerepéről ismerhetünk, melynek társszerzője, írója és producere is volt. Emellett szerepelt többek között Guy Ritchie legendás mozijában, a Blöffben, a BAFTA-díjas Forráspont és az Ezer bokszütés című filmekben, illetve a Birmingham bandái című sorozatban. Orly Klein pszichológiaoktató, kutató, több mint két évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkezik a University of Brighton és a Brighton Met intézményekben. Pályafutását hajléktalan emberekkel végzett munkával kezdte London belvárosában, ez alapozta meg érdeklődését a társadalmi kirekesztés és a közösségi szerveződések iránt. Számos publikációja jelent meg a valóságshow-k, az átalakító műsorok kultúrája, a fogyatékkal élő családtagokat nevelő családok, valamint az éhezés okozta trauma témakörében. Részlet a könyvből: Stephen Graham előszava El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, amiért ez a könyv eljuthatott hozzád. Úgy érzem, ennél jobb folytatása nem is lehetne annak, mint amit a Kamaszok című sorozatunkkal elkezdtünk. A sorozatnak az volt a célja, hogy beszélgetést indítson szülők és gyermekeik között. A sorozat elementáris hatása után egyik barátom, Jude, azzal hívott fel, hogy megkereste őt Orly egy új könyv ötletével. Amikor Orly fia betöltötte a tizenharmadik évét, ő megkérte néhány férfi ismerősét, írjanak a srácnak pár iránymutató sort arról, mit is jelent férfinak lenni. Jude úgy vélte, egy ilyen projekt engem is megmozgathat, így aztán egy hétvégére beköltözött hozzám és feleségemhez, Hannához, hogy átbeszéljük a könyv ötletét, ami lehetőséget adna a szülőknek, hogy tovább folytathassák a sorozattal indított párbeszédet. Úgy döntöttünk, kifejezetten azt kérjük majd az apáktól, írjanak a fiaiknak, mivel minden valószínűség szerint ez a legnagyobb hatású kapcsolat az apák életében. Orly projektje egy olyan kezdeményezést indított el, ami lehetőséget adott, hogy a mélyére ássunk az apa-fiúk kapcsolatnak, boncolgassuk ezt a nagyon is személyiségformáló és izgalmas kötődést, miközben arról is beszélgetünk, mit gondolunk a saját apáinkról, őszintén szembenézzünk azzal, mit kaptunk tőlük és mit nem, és mondjuk el nyíltan, mi az, amit apaként meg kell tennünk értük és amit meg kell(ene) beszélnünk velük. Akár tetszik, akár nem, végül is mi vagyunk a fiaink legfontosabb példaképei. Ha segíteni szeretnénk nekik, ha azt szeretnénk, hogy kibontakozzanak, szeretve érezzék magukat, biztosak lehessenek önmagukban, érezzék, hogy tartoznak valahová és jó emberekké váljanak, akkor bizony beszélgetnünk kell velük. Tagadhatatlan, hogy mára az apa-fiú-viszony elementáris változásokon esett és esik át, az emberek legtöbbjének pedig különböző elképzelései és elvei vannak, hogy ennek a kapcsolatnak milyennek is kellene lennie. Az elmúlt ötven évben, szerencsére, az is megváltozott, hogy mit is jelent férfinak lenni. Tisztában voltam vele, hogy a sorozatunkban kényes témákat érintünk, sokak számára nehéz ezekről beszélni. Úgy gondoltam ezért, hogy nagyszerű lenne, ha a levelek segítségével áthidalhatnánk ezt az űrt, mivel ezek kevésbé direkt kommunikációt tesznek lehetővé. Abban reménykedem, hogy ez a könyv segíti az apákat és fiaikat, hogy a mai világban megtalálják a helyüket. Amikor közzétettük a felhívást, és arra kértük az apákat, hogy a portálunkon keresztül küldjék be leveleiket, elképesztő mennyiségű válasz érkezett. Fantasztikus volt. Több, mint ezerhatszáz levelet kaptunk. Ez részben annak a nagyszerű munkának volt köszönhető, amit a Bloomsbury-csoport a felhívás terjesztésébe fektetett. Alapvető követelménynek tekintettük, hogy közel s távol mindenféle élethelyzetű apát bevonjunk. Olyanokról is szerettünk volna hallani, akik általában nem vesznek részt ilyesmiben vagy akiknek esetleg semmilyen hozzáférésük sincs a mienkhez hasonló portálokhoz. Ezért aztán a szervezőcsapat a felhívást könyvtárakba, börtönökbe, közösségi és segítőközpontokba is elküldte. Katy, Ben, Amy, Trâm-Anh, Jenny és Paula összehangolt erőfeszítéseinek köszönhetően a világ minden részéről kaptunk leveleket különböző szociális hátterű, neveltetésű, vallású és kultúrájú apáktól, a vécépucolótól egészen a jogászig. Kaptunk levelet leendő és fiaiktól elidegenített apáktól, egyedülállóktól vagy azonos neműektől, olyanoktól, akik elvesztették fiukat és olyanoktól, akik éppen egy hosszú hallgatás után tudták meg, hogy apák; apáktól, telve reményekkel és megbánással, azoktól, akik épp a zűrös álmatlan éjszakákat gyűrik, a tinédzserévekkel és az üresfészek-szindrómával küzdenek, apáktól, akik az oldalvonalon kívülről szorítanak fiaiknak vagy éppen most próbálnak beletanulni abba, hogy fiaik nem nagyon akarnak olyan dolgokat művelni, amiket a fiúktól általában elvárnak, de olyanoktól is, akik már nagyapák lettek, apáktól, akiknek neurodivergens vagy gyenge kifejezőkészségű gyerekük van, apáktól, akik gyermeke tanulási nehézségekkel küzd az iskolában... Mindannyian itt vagytok e könyvben, amelyben megosztjátok másokkal a tanácsaitokat. Mikor avatkozzunk be valamibe, mikor dőljünk csak egyszerűen hátra és hagyjuk, hogy a fiaink maguk oldjanak meg egy problémát, mikor kezdjük el a kérdőre vonást természetesen mindig azzal a fenntartással, hogy ne ítélkezzünk, amikor gyermekünk megpróbálja a saját útját járni? Mikor engedjünk el dolgokat? Mikor mondjuk, ,,szeretlek" és ,,büszke vagyok rád"?