Elérkezünk a film már papíron kiszámított csúcspontjához, papa és kislánya a tévéjük előtt ül, és videón nézik együtt a számukra legszeretettebb nőt, ahogy szoptatja újszülött gyermekét. Önkéntelenül szakad ki a kérdés a kislányból, `Anya mikor jön haza?` `Anya már nem jön haza, a mennyországból figyel minket.` Majdnem csettintek. Remek. Tökéletes. Nem túl rövid, nem túl hosszú. Érthető, nem megjátszott, giccsmentes, sírni fognak rajta. Tulajdonképpen örülök, ez a riport bizonyára jelentősen emeli majd a nézettséget. Az érzés nem meglepő minden alkalommal erre vár a szerkesztő, olyan pillanatokat akar látni a filmen, amelyek könnyeket csikarhatnak ki a tévé előtt lustán pihegőkből. Aztán lebénulok.Minek is örülök én? Mitől megy fel bennem az adrenalin szintje? Mire nézek és úgy, mint egy jól sikerült cip&ő felsőrészre? Egy ember haláláról van szó, egy asszonyéról, akit kegyetlenül elszakított az elmúlás a szeretteitől. Nem az ötletes riporter fantáziájának megmutatkozása ez, hanem a valóság. A VALÓSÁG, aminek nem lesz vége, amikor az utolsó kép is lefut a riportból.